Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Integrációs modellek
60 Bárdi Nándor OMP operatív irányítója 1925-ig, a volt kolozsvári magyar bírói kar legmagasabb rangú ottmaradt tagja volt). Azonban épp ezekben a pozícióharcokban született meg a romániai magyar kisebbségpolitika, amikor a két kormányfő (Bethlen István és I. C. Bratiami) bizalmát egyaránt élvező Bernády György helyett az egyházfők nyomására Ugrón István maradhatott ideiglenes pártelnök, majd Bethlen György töltötte be ezt a tisztséget. (Az egyházfők és az arisztokrácia Bernády esetleges dezintegrációs szerepétől való félelméről már szóltam.59) A két világháború között a nyilvánosság előtt az OMP vezetői a Budapesttől és Bukaresttől való kölcsönös távolságtartást képviselték. Valójában azonban még az 1937- es Goga-kormánnyal kötött, balul sikerült paktumban és a Magyar Népközösség létrehozásában sem döntöttek a budapesti kormányzattal folytatott előzetes konzultációk nélkül.60 5.2. A harmincas évek romániai közéletében megjelenő fiatalabb generációnak már nem volt személyes tapasztalata a magyarországi közigazgatásról és a politikai életről, kapcsolataik is inkább a kulturális és ifjúsági mozgalmakra korlátozódtak. A Hitel köre a budapesti reformkonzervatív mozgalmakhoz és a Szekfű Gyula szerkesztette Magyar Szemle köreihez kapcsolódott. De ezzel együtt nagyon markánsan megfogalmazták a kisebbségi élet különállását általában a többségi élethelyzetektől és ezzel egyúttal a magyarországi közszellemmel szemben is. Ennek egyik része az erdélyi sajátos fejlődésből kialakult speciális történelmi karakter, a másik pedig a kisebbségi helyzet teremtette új értékek: a belső revízió igénye, a türelmesség, a puritanizmus, a népvezetés helyett a népszolgálat, a társadalmi egyenlőség igénye stb. Legmarkánsabban a neobarokk Magyarország rang- és címkórsága került a harmincas évek erdélyi közbeszédében az anyaország kritikák középpontjába.61 1940-nel ez a helyzet megváltozott, hiszen az észak-erdélyi magyarság újra többségi helyzetbe került. De a regionális különállást épp az erdélyi magyar szupremácia megteremtése érdekében nem adták fel. Az Erdélyi Párt létrehozása épp azt szolgálta, hogy a magyarországi pártok ne darabolhassák fel az észak-erdélyi magyar politikai közösséget.62 Ráadásul ezzel a kormányzat mindenkori parlamenti szavazatokat is remélhetett, mivel a megkerülhetetlen erdélyi fejlesztések költségeit csak a budapesti kormányzat biztosíthatta. A régi/új erdélyi politikai elitnek pedig a fejlesztési források megszerzése és regionális újraelosztása volt a legfontosabb célja ezekben az években. Ennek a regionális különállásnak igazoló retorikájaként hirdették az erdélyi lélek és az erdélyi szellem ideológiáját. Az előbbi a Szent lstván-i magyar nemzethez való hűséget jelentette, amelyet a sors viharai megedzettek, az utóbbi pedig a kisebbségi élet és a sajátos erdélyi múlt adottságainak felhasználását. S ezeket a regionális gazdasági és társadalompolitikai reformelképzeléseket, mint a háború utánra tervezett, jobboldali „magyar reform” próbáját, illetve Erdélyt, mint erre alkalmas kísérleti terepet, az erdélyi „ideológusokat" pedig mint élcsapatot mutatták be.63 59 Bárdi Nándor: Az ismeretlen vízmosás... i. m. 60 Lásd a 43-44. jegyzetben. Mikó Imre: Huszonkét év. Budapest, Studium, 1941, 200., 227. p. 61 Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi élete 22 év kisebbségi sorsban. Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2005. 62 Az Erdélyi Párt és a regionális politika. Magyar Kisebbség 2003. 2-3. sz. 134-162. p. Dokumentumközlés, Bárdi Nándor előszavával. 63 László Dezső: Nemzeti társadalmunk erőviszonyai. In Erdélyi kérdések - magyar kérdések. Kolozsvár, 1943, 10-19. p.
