Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Revízió és integráció
162 Necze Gábor rendeljék vissza a térképhelyesbi'tőket.34 Ellenkező esetben olyan helyzet állna elő, hogy a határsértésre adott cseh válaszra a honvédség nem tudna megfelelően reagálni katonai létszámhiány miatt. Ennek oka abban kereshető, hogy a hadtestekhez beosztott hírszerző, kémelhárító csoportok gyakorlatilag nem voltak alárendelve a hadtestparancsnokságnak, ezáltal annak utasításait sokszor figyelmen kívül hagyták. így történhetett meg, hogy a térképesek határsértéseit, hírszerző akcióit, balul sikerült tiltott határátlépéseit a csehszlovák hatóságok megelégelték, és válaszlépésre szánták el magukat. Az 1939. január 6-i munkácsi csehszlovák katonai betörés feltehetően válaszlépés volt a térképhelyesbítők tevékenységére. Az első bécsi döntés utáni katonai közigazgatás során többször is előfordultak hasonló „engedetlenségek” a nemzetvédelmi tevékenységgel foglalkozó tisztek részéről.35 Már ekkor felmerült, hogy szabályozzák tevékenységüket. A fentiekből leszűrhető, hogy a katonai hadtestparancsnokság hiába próbált kínosan ügyelni a határsértések visszaszorítására, a térképhelyesbítők miatt ez nem mindig sikerült. A határsértések pedig kiprovokálhatták az újabb cseh támadást, amire nem volt felkészülve a honvédség, mint ahogy nem volt felkészülve január 6-án sem. Továbbá a térképhelyesbítők munkakörének részét képezte a terület politikai megfigyelése is, ami kiterjedt a határon túli területre. Ezt beépített embereken keresztül végezték. Kárpátalja visszacsatolt részein végzett megfigyeléseik elsősorban a terület politikai közhangulatára, ruszin nemzetiségű politikusaira vonatkozott, de információkat gyűjtöttek a szics-gárda szerveződéséről, létszámáról is.36 így került a figyelem homlokterébe 1939. március 6-án Demkó Mihály, későbbi kárpátaljai országgyűlési képviselő, akinek lengyel kapcsolatai érdekelték a térképezőket. Demkó ugyanis lengyel segítséggel (az ungvári lengyel konzulátus közreműködésével) próbált légiót szervezni Kárpátalja „felszabadítása" érdekében, azon oknál fogva, hogy Magyarország nem tesz semmit az ügy érdekében.37 Mindez ellentétesnek minősült a magyar érdekekkel, ezért a lengyel alkonzul által beállított szervezők közül néhányat a térképesek ügynökei készek voltak megvesztegetni a szervezőtevékenység meghiúsítása érdekében. Kárpátalja visszafoglalása után a térképhelyesbítők tovább folytatták tevékenységüket, holott megszűnt az ok, ami miatt „propaganda" tevékenységet kellett végezniük. Jelentéseik továbbra is befutottak, amelyeket a vezérkari főnökség továbbított (mivel a Térképhelyesbítő Igazgatóság a VKF 5. osztálya alá tartozott) többek között a Miniszterelnökségre, Külügyminisztériumba. A Miniszterelnökség II. ügyosztálya külön megkérte a vezérkart, hogy tájékoztassa az osztályt a frissen visszaszerzett terület lakosságának a hangulatáról: milyenek a gazdasági, kereseti, élelmezési viszonyok, hogyan működnek a nagyobb üzemek stb.38 Feladatkörük a jelek szerint nem redukálódott csak a politikai hírszerzésre. A visszafoglalást követő napokban végzett tevékenységükről egy március 22-ére keltezett jelentés tanúskodik: „A Térképhelyesbítő csoport működését a lakosság nem jó szemmel nézi. Nem tudják megérteni, hogy a katonaság, csendőrség, rendőrség mellett hogy működhetik még egy civil ruhás intézmény, amelyik nyomoz, letartóztat, véresre ver besúgás alapján embereket. A besúgás 34 HL VKF, B/226, 1205. Mikrofilm. 142. f. 35 Vargyai Gyula: Magyarország a második világháborúban. Budapest, Korona, 2001, 123. p. 36 HL VKF B/226, 1204. Mikrofilm, 131. f. 37 MOL K 28 45. cs., 98. t, ME 1939/401 38 HL VK, B/231, 1520. Mikrofilm, 668. f.
