Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Revízió és integráció
Felföldi közírók a magyarországi állapotokról 1938 után 147 lenállást a csehekkel szemben, hogy a népszámlálások idején a számlálóbiztosok önkényesen zsidónak tüntettek föl számos, magát magyarnak valló embert, hogy zsidók magas számban vettek részt a magyar pártok munkájában, hogy hitközségeik és iskoláik őrizték a magyar nyelvet és kultúrát, hogy fontos szerepük volt a városok magyar jellegének megtartásában, a kultúrában és a sportéletben és így tovább. Két szemléletes példát hadd emeljünk ki: a magyar ellenzéki pártok napilapjának, a Prágai Magyar Hírlapnak a részvényeit „javarészt zsidók jegyezték”, mint ahogy hirdetéseket is ők adtak a lapnak. 1938 októberében Stern Jenő dunaszerdahelyi születésű, Pozsonyban szolgáló katona magyar zászlót tűzött ki laktanyájára (ez abban az időszakban történt, amikor elterjedt, hogy Pozsony is visszatér Magyarországhoz), amiért is megverték, állítólag halálraítélték, s csak Esterházy Jánosnak sikerült megmentenie.21 Egyelőre bizonyíthatatlan, de talán nem alaptalan az a feltételezésem, hogy e röpirat megfogalmazói, szerkesztői között szintén ott lehettek a magyar párt tagjai, publicistái. A szöveg érsekújvári vonatkozásai miatt is azt gyanítom, hogy közreműködhetett benne a Holota János érsekújvári városbíró - egyébként a párt egyik vezetője és a visszacsatolás után behívott képviselő - szűk környezetéhez tartozó Sándor Imre, az Érsekújvár és Vidéke szerkesztője, az Egyesült Magyar Párthoz tartozó zsidók tekintélyes képviselője, a Felvidéki Magyar Hírlap munkatársa. Ha ez a feltételezés igaznak bizonyulna, akkor azt kell gondolnunk, hogy a pártvezetés több tagja legalábbis kettős játékot játszott: nem tudtak, talán nem is akartak szembeszállni a jobboldali radikalizmussal, amelytől népi reformokat reméltek, de nem akarták megtagadni korábbi munkatársaikat sem. Talán az is emellett szól, hogy a párt érsekújvári képviselői, Holota és Turchányi Imre azok közé tartoztak, akik ellen a német megszállás idején elfogatóparancsot adtak ki (ők szerepelnek a vonatkozó lista élén, nevük után több helyi - azelőtt részben sarlós - értelmiségié következik). (Mellesleg a behívott képviselők közül Holota és R. Vozáry Aladár felesége zsidónak minősült. Vozáry 1945-ben, a harcok után megjelent könyve a munkácsi zsidók deportálásának megdöbbentő dokumentuma.22 Zárójelben jegyzem meg, hogy az említett törvény nemcsak a zsidókat hozta hátrányos helyzetbe, úgyszólván egy csapásra fölborította a hagyományos világot, és csak a káosz növelését szolgálhatta. Erre egyetlen példát hozok itt föl, de fontos lenne az összefüggések módszeresebb vizsgálata is. Rekordgyorsasággal megtörtént a kassai Felvidéki Ügyvédi Kamara megalakítása, és a tagfelvételt is gyorsan befejezték. Ehhez viszont szükség volt az úgynevezett „nemzethűségi bizonyítvány”-ra, amelyet a Magyar Nemzeti Tanács állított ki. A kamarából azonban sok javasolt személy kimaradt - fölvettek ugyanakkor számos nem magyar állampolgárt, például egy orosz emigránst és egy volt csehszlovák államügyészt is. Természetesen a zsidók nagy részét sem vették föl a kamarába; nekik meghatározott rövid időn belül likvidálniuk kellett az irodájukat. A keresztény magyar társadalom Ungváron állást foglalt a zsidó ügyvédek mellett - a minisztériummal szemben. Korláth Endre főispán - egyébként szintén behívott képviselő, akit fölkerestek - a helyi szolidáris álláspontot fogadta el, és azt ígérte, hogy az ügyet Budapesten is képviselni fogja.23 21 Uo. 49., ill. 38. p. 22 R. Vozáry Aladár: így történt! 1944. március 19.-1945. január 18. Budapest, Halász Könyvkiadóvállalat, [1945]. 23 Kelemen Endre: Nem vették fel a felvidéki kamarákba a Nemzeti Párt több tagját. Keresztény notabilitások küldöttsége Korláth főispánnál. Esti Kurír, 1939. április 14. 7. p.
