Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Revízió és integráció
Felföldi közírók a magyarországi állapotokról 1938 után 143 Az első korszak legfontosabb problémája az állam szempontjából az unifikáció volt, a jogi rendszer egységesítése, és a Prágai Magyar Hírlapból szervezett Felvidéki Magyar Hírlap az első pillanattól fogva tudatosította, hogy azokat a jogokat, amelyeket a Csehszlovák Köztársaságból hoztak magukkal, nem lehet elvenni a visszatért magyaroktól. Ugyanakkor sokan nem tartották megengedhetőnek azt sem, hogy a Felvidék idegen testet, „corpus separatum”-ot képezzen az országban. A demokratikus erők főképpen azért, mert attól tartottak, hogy a visszatért rész szabad vadászmezőt képezhet a trianoni határon belüli területek szélsőséges csoportjai számára. Ekkor már lassan magát a kormányt, illetve az annak támogatására létrehozott mozgalmat is a szélsőségek közé sorolták. Ez az aggodalom egyre inkább jogosnak bizonyult. A felvidéki Egyesült Magyar Párt, amelynek vezetője, Jaross Andor tárca nélküli miniszterséget kapott Imrédy Béla kormányában, egyre nyíltabban állt a kormány mögé. Éppen abban az időszakban, amikor Imrédy megcáfolta saját korábbi állítását, mely szerint az úgynevezett első zsidótörvény a legvégső határ, ameddig e kérdésben hajlandó elmenni: 1938 karácsonyán jelentik be a parlamentben, hogy a következő évben beterjesztik a második „zsidójavaslat"-ot. Az Apponyi György emlegette magyar egység tünékenynek bizonyult. A vezető felvidéki publicisták11 egyöntetű állásfoglalása szerint a visszatért magyarság szervezettebb, egységesebb, szociális és társadalmi kérdésekben öntudatosabb, nem tűri az üres tekintélyek tiszteletét, egyenrangúnak érzi magát a többi állampolgárral, következésképpen elutasítja magától a Magyarországon uralkodó kasztrendszert, amely távolról sem az arisztokráciának a társadalom többi részétől való elzárkózásában, hanem a tisztviselői gárda cím- és rangkórságában, a középosztály hierarchizálódásában testesült meg, amit például Szvatkó Pál, és a katolikus Prohászka Körök szellemi atyja, Pfeiffer Miklós kanonok bírált több írásában is. E vonásokból ismét kettős megítélés következett: az itthoni reformerők szövetségeseiket látták a visszatértekben, akiknek csehszlovákiai sorsa azt bizonyítja, hogy a demokratikus belső berendezkedés és a szociális téren való szolidaritás nem gyöngíti a nemzet erejét, nem rombolja a nemzeti öntudatot, hanem nagyobb erőkoncentrációra tesz alkalmassá. Volt azonban egy másik nézőpont is, amely szerint e társadalomtöredéket a cseh demokrácia megmételyezte, jelenléte tehát meg fogja mérgezni a magyarországi viszonyokat. Ezzel az állásponttal szemben a visszatértek azzal érveltek, hogy belső demokráciájukat nem cseh mintára, hanem a cseh imperializmus ellenében alakították ki; egyébként pedig azt, ami a csehek államszervezésében jó volt, igenis át kell ültetni a magyar viszonyokba. E kísérlet azonban már 1939-ben aknára futott. Radikális társadalom-átalakító programot ugyanis Magyarországon ekkor a szélsőjobboldal képviselt, s a vele versenyt futó kormányzat, Imrédy Béla miniszterelnök, akinek a visszatértek pártjának vezetője, a felvidéki ügyek tárca nélküli minisztere, Jaross Andor már januárban az egyik helyettese lett a Magyar Élet Mozgalomban, majd - jóval a miniszterelnök bukása után - a Magyar Megújulás Pártja elnevezésű Imrédy-pártban, ahol a szervezési ügyekkel foglalkozott. A visszatértek pártjának 1939. januári kongresszusát nagy várakozás előzte meg; s hogy a visszatértek publicistái nem a szélsőjobboldali radikalizmus győzelmét várták, bizonyítja talán Borsody Istvánnak az az általam már többször is idézett cikke, amely az 11 A legfontosabbaknak én ebben a korszakban Szvatkó Pált, Borsody Istvánt, illetve a már jóval régebben Magyarországra települt Simándy Pált tartom. De az első, már kisebbségben felnőtté vált generációnak még számos tagja aktivizálódott e periódusban.
