Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
A kisebbségi kérdés a nemzetközi kapcsolatrendszerben
106 L. Balogh Béni ragrafus szerint a kiürítés és a megszállás egyes szakaszainak, illetve módozatainak a megállapítása volt. A Náday István altábornagy és Corneliu Dragalina román hadosztálytábornok által vezetett két küldöttség összesen kilenc alkalommal ülésezett, a tárgyalások első szakaszában legtöbbször a Nagyvárad melletti Bors községben.21 Már az első nap megállapodás született arról, hogy a magyar csapatok előrenyomulása szeptember 5-én kezdődik, és 13-án fejeződik be. A második nap (szeptember 2.) a kiürítés és a megszállás részletes szabályozásáról állapodtak meg, továbbá a bécsi döntés által az 1:500 000-es arányú térképen meghúzott határvonalat átvitték 1:75 000-es térképre. Leszögezték, hogy az így meghúzott határ lesz a katonai demarkációs vonal a végleges határ-megállapításig, és ezt a vonalat ideiglenes jelekkel fogják jelölni a terepen. Szeptember 4-én a bizottság elhatározta, hogy a megszállás időtartama alatt is folytatja működését. Másnap, a Debrecenben tartott ülésen, a két fél méltatta a tárgyalásokat uraló légkört, a „kölcsönös megértés szellemét”. Ennek jele volt az is, hogy a román fél engedélyezte a magyar vasúti átmenő forgalmat („péage") Kolozsvár és a Székelyföld között szeptember 14-étől 20-ig. Az utolsó, 15-ei ülésen a román küldöttség leszögezte: kormánya legkésőbb szeptember 25-étől kezdve visszaszolgáltatja az átengedett terület lakosaitól a korábbi rekvirálások során eltulajdonított javakat. Végül megállapodtak, hogy mivel a magyar csapatok befejezték az átengedett terület megszállását, a magyar-román katonai bizottság is befejezi működését, s a továbbra is megoldásra váró kérdéseket a már Budapesten folyó, ún. likvidációs tárgyalásokon vitatják meg. A katonai bizottság tárgyalásain valóban sikerült a legtöbb technikai jellegű kérdést megoldani, azonban már itt felvetődött több olyan súlyos probléma, amely a későbbiek folyamán megterhelte a magyar-román viszonyt. Ilyen volt például a döntőbírósági határozat 2. pontjának azon kitétele, mely szerint a románok által kiürítendő területeket „rendes állapotukban” („in ordnungsgemässer Zustand”) kell Magyarországnak átadni. A magyar fél ezt úgy értelmezte - az első bécsi döntés korábbi jogértelmezése alapján is: helyesen -, hogy a kivonuló román közigazgatás az állami, községi javakat sértetlenül hagyja meg a helyükön, ellenkező esetben szolgáltassa azokat vissza, a vasúti gördülőanyagon pedig arányosan osztozzon a két fél. A román küldöttség - felhatalmazás híján - a katonai tárgyalások során nem foglalt állást az ügyben, magyar részről viszont felsoroltak olyan eseteket, amelyek közhasznú üzemek és gyárak leszerelésére, vasúti műhelyek kiürítésére vonatkoztak.22 A kisebbségi kérdés kiéleződése 1940 őszén A legélesebben jelentkező kérdés már szeptember elején is a kisebbségi probléma volt, és ezzel összefüggésben a kivonuló román és a bevonuló magyar katonaság ál21 A kilenc jegyzőkönyvet magyar fordításban lásd MOL K 64 1940-27/a-l-4913, 86. cs. Az első öt jegyzőkönyv magyar nyelvű szövegét közli: DIMK, V. kötet, 335., 336., 340-342. sz. iratok. 22 Lásd pl. a szeptember 3-i és 13-i jegyzőkönyv mellékleteit. (MOL K 64 1940-27/a-l-4913, 86. cs.) A kivonuló román csapatok szinte a teljes vasúti mozgóanyagot elszállították, az állami épületek, kaszárnyák egy részét kiürítették (Beszámoló jelentés..., 1940. szeptember 18. MOL K 53-1-1940-35), kórházak berendezéseit vitték magukkal. Az egykori szemtanú, Petru Groza szerint a bécsi döntés után, de még a magyar bevonulás előtt „végeláthatatlan oszlopokban vonultak teherautók, vonatok, szekerek az átadott Észak-Erdély felöl a megmaradt Dél-Erdély felé, megrakva bútorokkal, iskolapadokkal, klinikai felszerelésekkel, leszerelt kórházakkal, fantasztikus változatosságban”. Groza, Petru: A börtön homályában. Maimaison, 1943-1944 telén. Budapest, Gondolat Kiadó, 1986, 162-163. p.
