Kontra Miklós (szerk.): Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Konferencia a tannyelvválasztásról Debrecenben, 2004. október 28-31. - Disputationes Samarienses 6. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
IV. Összefoglaló
Tanulságok - szentencia nélkül 245 között, a „közeli" és a „távolabbi” nyelvek között. A modell minimuma: 1. anyanyelv, 2. környezeti nyelv, 3. világnyelv. Kolozsváron az egyetemi nyelvpolitika kétféle modellt ismer, egyet a magyar anyanyelvűek számára: 1. román (v. anyanyelv), 2. anyanyelv (v. román), 3. első világnyelv, 4. második világnyelv, és egy másikat a román anyanyelvűek számára: 1. román, 2. első világnyelv, 3. második világnyelv. Az első modellben is gyengül az anyanyelv, erősödik az idegennyelv-tudás, a 2. modell nem vesz tudomást a környezeti nyelvről. Fontos volna a háromlépcsős modellre alapozni, most úgy, hogy második idegennyelvként mint lehetőség jelenjen meg a környezeti nyelv (magyaroknak a román, románoknak a magyar), a további nyelvek pedig a nemzetközi kommunikáció nyelveiként legyenek jelen. A nyelvek indokolt vagy indokolatlan rivalizálásában, konkurenciájában a világnyelvek mögött ott áll a világ: a nemzetközi kommunikáció igénye, az érvényesülés lehetősége; a hivatalos nyelvek mögött ott áll a többséget képviselő hatóság (nem mindig úgy, ahogy kellene); a magyar nyelv mögött csak mi állhatunk, nem az előbbiek ellenében, nem is öncélúan, de nagyon határozottan! Nem kétséges, hogy azoknak a fiataloknak, akiknek a magyar az első nyelvük, az anyanyelvűk, ez a nyelv a legalkalmasabb, a legcélszerűbb a tudományos képzésre, a szakképzésre. Nem szimbolikusan, nem a nyelvmegtartás céljával, nem restitúcióként, hanem az anyanyelv kognitív elsődlegessége miatt. Hogy ez nem hátrány a későbbiekben, a szakmai eredményességben, azt sok olyan fiatal (tanítványaink, gyerekeink) szakmai karrierje, életpályája bizonyítja, akik távoli neves intézményekben állnak helyt az otthon, anyanyelven szerzett szaktudással. Hátrányt sajnos éppen a szülőföldön jelent, de azoknak is, akik jól beszélik az államnyelvet. A szomszéd államokhoz tartozó külső régiókban ugyanis még mindig működik a többségi diszkrimináció, működnek az előítéletek. Mi pedig még nem tudtunk megszabadulni saját kisebbségi bűntudatunktól, a szervilizmustól, nem váltunk saját emberi méltóságunkra érzékeny polgárokká. Apáczai negyedfél évszázaddal ezelőtt megjelent Enciklopédiája óta nem kétséges, hogy a magyar nyelv alkalmas tudományos képzésre, a tudományok művelésére. Erre az első próbára, a tudományok anyanyelvű bemutatására, akkor az a felismerés ösztönözte Apáczait, hogy azok a nemzetek bővelkednek a tudományokban, amelyeknek saját nyelvükön írott könyveik vannak. Most mintha ennek az ellenkezőjét érzékelnénk, hogy tudniillik sok más nyelv segíthet bennünket erre, de éppen a magyar nem. Ez azért is van, mert a tudomány egyetemessége valóban igényli az egyetemes kommunikációt. Ez azonban nem zárja ki a magyart, de elengedhetetlenül szükségessé teszi a
