Kontra Miklós (szerk.): Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Konferencia a tannyelvválasztásról Debrecenben, 2004. október 28-31. - Disputationes Samarienses 6. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
Tartalom
12 Bevezető hogy felvegyék a szlovák iskolába, akkor a tannyelvválasztást a fejpénzes finanszírozás dönti el. Ördögi kör ez, hisz a minőségi oktatás létérdeke a magyar kisebbségeknek. Az átalakuló európai felsőoktatásban a bolognai folyamat is rejt magában veszélyeket a kisebbségi oktatásra nézve. Ilyen mindenek előtt a többlépcsős képzési szerkezet, ami megköveteli a magyar tannyelven oktató intézményektől vagy szakoktól, hogy az alapképzést követő magyar tannyelvű magisteri programokat is akkreditáltassanak, minél nagyobb számban. Ahol ez nem sikerül, ott a magyar tannyelvű képzés zsákutcává válik. Vagy ahogy Szilágyi Pál, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora mondta nemrég: „Fennáll a veszélye annak, hogy a kétlépcsős képzésre történő áttérés az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatást lefokozza.” Fontos kérdés az is, hogy kinek a feladata, hogy a kisebbségi magyaroknak jól megtanítsák az államnyelveket. Többen úgy gondolják, professzorok is és diákok is, hogy ez a közoktatás dolga, nem egyetemi feladat. (Ezt a vélekedést erősítheti a mai magyarországi felsőoktatási törvény is, ami nem szól arról, hogy a felsőoktatásnak feladata lenne az idegen nyelvek tanítása is. Az Oktatási Minisztérium szerint ugyanis az idegennyelv-tanítás a közoktatás feladata.) Ez az elgondolás véleményem szerint súlyos veszélyeket hordoz magában. Egyrészt aki a közoktatástól várja el, hogy az egyetemre kerülő magyar diák jól tudjon már románul, szlovákul, szerbül vagy ukránul, láthatja, hogy elvárása sokszor alaptalan, a diákok jelentős része gyengén tudja az államnyelveket. A kérdés itt az, hogy felelős magyar egyetemi vezetők vagy oktatók megengedhetik-e maguknak, hogy ne tegyenek meg mindent diákjaik államnyelvi kompetenciájának emelése érdekében is. De van egy másik körülmény is, ami az ilyen (jó szándékú) közoktatásra mutogatást indokolatlanná teszi. Minden környező országban többségi nemzetstratégiai cél, hogy a székelyföldi, csallóközi, kárpátaljai és vajdasági magyar gyerekek ne tanulhassák meg az iskolában az államnyelvet úgy, hogy később elkerülhessék a nyelvi alapú diszkriminációt. Csak azoknak van esélyük elkerülni az ilyen diszkriminációt, akik olyan családba születnek, ahol jól megtanulják az államnyelvet is, illetve azoknak, akik nem magyar tannyelvű, hanem többségi tannyelvű iskolába járnak. Ebben a helyzetben, amit többek között Péntek János és Csernicskó István is többször pontosan leírt már, a közoktatásra mutogatás célt téveszt. A racionális választ igénylő égető kérdéseket még hosszan lehetne sorolni. Milyen nyelvi jogokat kell kiharcolnia melyik kisebbségnek, s hogyan? Miként tudhat egy határon túli magyar egyetem konkurálni a magyarországi egyetemekkel? Stb. Talán az eddigiekből is látszik már, hogy a tannyelwá-
