H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Disputa a kánonokról
34 Sánta Szilárd ugyan eljut az olvashatatlan felismeréséig, de az olvasott szöveg kanonikus pozícióját annak dekonstruálódása révén nemhogy gyengítené, hanem erősíti, mint ahogy a de Man-i olvasás Rousseau pozícióját.13 Talán érdemes visszatérni de Man egy korábbi szövegéhez, ahol az irodalmiság kérdését tárgyalja, ez pedig az Irodalomtörténet és irodalmi modernség.11' De Man szerint az irodalomban található az irodalmiság elutasítása, vagyis az aktuális irodalom szembeszegül a sajátosan irodalminak, megpróbál tőle megszabadulni és ez az elszakadás, menekülés válik jellemzőjévé.15 Tanulmányában de Man figyelmeztet, ez a sajátosság előli menekülés csakis mozgásként írható le, mely itt pusztán metafora: „Hamar világossá válik, hogy az irodalom olyan entitás, amely nem az önmegtagadás egyszeri pillanataként létezik, hanem olyan pillanatok pluralitásaként, amelyeket, ha akarjuk, leírhatunk - bár ez puszta leírás maradna, reprezentáció - pillanatok egymásutánjaként, vagy időtartamként. Más szavakkal az irodalmat le lehet írni mozgásként, és lényegében véve nem más, mint ennek a mozgásnak a fiktív elbeszélése. Önnön sajátosságától való első menekülésének pillanata után a visszatérés pillanata következik, ami visszavezeti az irodalmat oda, ahová tartozik - bár emlékeznünk kell arra, hogy az »után« és a »következő« kifejezések nem egy diakrónián belüli valóságos pillanatokat jelölnek, hanem pusztán az időtartam metaforájaként használatosak."16 Az irodalom mozgásként való leírása valójában e mozgásnak a fiktív elbeszélése. Ez a leírás allegorikus, mivel maga is szekvenciálitásba rendezi tárgyát: „Ennek a lehetetlenségnek (ironikus) ál-tudását, amely úgy tesz, mintha szekvenciális sorba, narratívumba rendezné minden szekvenciálitás tulajdonképpeni eltörlését, nevezzük allegóriának.’’17 Az irodalom próbálkozása, hogy elforduljon sajátosságától, „kitermeli e kudarc allegorikus elbeszélését”,18 melynek ismétlődése az irodalom fennállását eredményezi. Az irodalom és kánon közötti viszony úgy rendeződhet, hogy amenynyiben az irodalom fennállását önmaga sajátossága előli menekülésének kudarca, e kudarc elbeszélése biztosítja, akkor a kánon folytonosságát pedig a kánonnak való ellenszegülés. „Ebből az következik, hogy a kánon ott a legerősebb, ahol a