H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Németh Zoltán: Szlovákiai magyar irodalom: létezik-e vagy sem? Néhány fésületlen gondolat egy fogalom lehetőségeiről
24 Németh Zoltán Végezetül egy saját, régebbi munkámból idéznék: Az irodalmi folyamatok természete az önértés alakzataiban tárja fel önmagát, mutatja meg az időbe vetett létező elé táruló lehetőségeket. Egy irodalmi szöveg értékvonzatai ennek az olvasó szubjektumnak a lehetőségeit teszik explicitté, az olvasás az olvasó előfeltevés-rendszereinek felmutatása, s ebből következően az érték: az olvasástechnikák adta lehetőségek kiteljesítése. így tehát az olvasó sosem kerülhet olyan „higiénikus" helyzetbe, amikor is a vizsgált tárggyal való végletes elszakftottságát demonstrálhatná. Az olvasó ugyanis nem más, mint mozgásba hozása azon szövegeknek, amelyek őt magát hozzák/hozták létre. Az intertextualitás ilyen radikális felfogása természetszerűleg vezet azon - gyakran posztmodernnek tételezett - állításokhoz, amelyek tagadják az eredetiség és az egyediség romantikában gyökerező kategóriáit. Az olvasó abszolutizálása ezzel a megállapítással tehát valójában az olvasó által mozgásba hozott szövegek abszolutizálása felé mutat. A befogadás aktusai ezért valójában a szövegek önmozgásából táplálkoznak, miközben a választás lehetőségei nyújthatnak támpontot az értékhatárok megállapításához. Az esztétikai (?) olvasás ugyanis értékek mentén rendeződik, s anaforikusan utal a már olvasott művekre. Ezért aztán, amikor az olvasóval és magával az olvasással foglalkozunk, egy sajátos kontextus tárul szemünk elé, természetesen a saját szövegkorpuszunk által megteremtett kontextus, amelyet annak a másiknak tulajdonítunk. Annak a Másiknak, aki szemünk elé tárul az olvasás során, pontosabban annak a Sajátnak, akit a Másik név alá rendelünk, akit a másik jelzővel illetünk. Olvasásunkat, szinte már öntudatlanul, ennek a bennünk lakozó Másiknak a szolgálatába állítjuk, miközben nem akarunk tudomást venni arról a - posztstrukturalizmus nyomán elénk táruló - belátásról, lehetőségről, amely az irodalmi megismerés szolipszista jellegét a legújabb szövegelméletek megállapításaival ötvözné. A szerzői név még mindig felülírja a szöveget, s az olvasói játék még mindig a szerzői név igézetében forog önmaga eredője körül.
