H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)

Disputák kontextusában

242 Keserű József (?), önmagunkkal (?)? Nem gondolom-e néha én is úgy, hogy vannak tettek, amelyek büntetése intézményesített világunk­ban csupán megcsúfolása az áldozatok elszenvedte kínok­nak?” Meglehet, Dusík Anikó írásának idézett részlete túllépi az „irodalmi” értelmezés kereteit (ámbár ez sem biztos), egy olyan olvasói reakciót rögzít, amely szorosan összefügg a mű­alkotás megtapasztalásának lökésszerű jellegével. Mint ilyen arról árulkodik, hogy a saját világunkra vonatkoztatottság nem valamiféle mellékes, elhagyható körülménye az olvasás­nak, hanem - ha szabad így fogalmaznom - annak legfőbb tétje. Az Atua zavarba ejtő, sokkoló, önellentmondásos, mo­rális kérdéseket (is) felvető világa az olvasót/értelmezőt sa­ját egzisztenciális meghatározottságaival szembesíti. Privát létszféránk vonatkozásában elgondolkodtat afelől, hogy vajon hol vagyunk mi ebben az eltúlzottságában is való(ság)szerű (szöveg)világban. Az olvasásnak e mozzanatában az a kérdés kerül előtérbe, hogy magának az olvasónak a megélt tapasz­talatai és a világról alkotott (persze folyamatosan változó) ké­pe hogyan konfrontálódik a szövegben foglaltakkal. Az Atua nem pusztán lehetőséget kínál, hanem egyenesen rákénysze­­rít arra, hogy rákérdezzünk önmagunkra. Paradox módon azonban éppen ez a rákényszerítés nem kényszeríthető ki. Ha van megütközés, akkor az sosem lehetőségként, hanem elke­rülhetetlen találkozásként valósul meg. A megütközés lénye­ge (már ha van ilyen) abban áll, hogy a mű okozta „megráz­kódtatást” az olvasó nem heveri ki egykönnyen. Nem tud egy­szerűen továbblépni, hanem leragad a műnél, nem szabadul tőle; a mű fogva tartja, nem engedi. Az Atua megütköztető jellege nemcsak az önmagunkra vonatkoztatás kényszerítő erejében mutatkozik meg, hanem abban is, hogy az olvasót mint értelmezőt egy megkerülhe­tetlen dilemma elé állítja. Egyszerűen fogalmazva arról van szó, hogy magát az értelmezést is aláveti az önmagára, önmaga alapjaira történő rákérdezésnek. A szöveg előirány­ozta csapáson haladva az értelmezőnek lépten-nyomon meg kell kérdeznie önmagától, mi is az valójában, amit tesz, s hogy ez a tevékenység milyen viszonyban van magával a

Next

/
Thumbnails
Contents