H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Disputák kontextusában
228 Benyovszky Krisztián zi a kötetnyitó Fián és a Tocino de cielo, valamint a kötetzáró Szürke felhők. Elmondható, hogy A keselyű hava nem puszta gyűjtemény, az egyes novellák nem közömbesek egymás iránt. A könyv a ciklusokba rendeződő és helyenként egy lehetséges regény irányába mutató komponáltság jegyeit hordozza magán. Megfigyelhető ez a motivikus ismétlésekben, az azonos szereplőket és helyeket felvonultató, analóg életsorsokat ábrázoló történetekben, illetve az egymást követő novellák közti áthajlásokban (I. Fián és a Tocino de cielo, illetve az Anti bácsi és a Nikolai Marin Fe) is. Fontos szervesítő elem a Legenda Katinkájának madárrá változott szelleme, aki szabadon röpköd át novellából novellába. A regényszerűség mellett szól továbbá az is, hogy az egyes történetek korábban egy nagyobb terjedelmű szöveg (regény?) részeiként jelentek meg a Kalligram hasábjain (2001/11-12, 72-88.). Noha e tömbből több kitűnő novellát is sikerült ki- vagy inkább lefaragnia a szerzőnek, a folytatását - az időközben már önállósult történetek ellenére is, akár azok újrakontextualizálásával - mindenképpen üdvözölném. A Bárczi-történetek legerősebb oldalának a kiegyensúlyozott szólamvezetést tartom. Az elbeszélő megüt egy jellegzetes atmoszférát felidéző hangot, elbeszélői modalitást a novella elején, s ezt végig tartani tudja, anélkül, hogy e szólam falsot kapna. Egy elsőkötetes szerzőtől ez mindenképp dicsérendő teljesítmény. (Egy olyan szöveghelyet találtam csupán, ahol egy pillanatra megbicsaklik ez a hang. Ilyennek érzem a Nikolai Marin Fe negyedik bekezdését, ahol a háború értelmetlenségéről és embertelenségéről való fejtegetés miatt megtörik a jól felvezetett kisvárosi történet irama és hangulati töltése, aminek egy - a kötet többi novellájára egyébként végképp nem jellemző - szerzői kiszólás sem tesz igazán jót: „És ezt hitte a férjem nagyapja is...”) A kötet novellái által megteremtett világ sajátos vonzerejét a tragikum által beárnyékolt kisvárosi idill és a talányos mesei tájak megkapó ábrázolásában látom, az olyan, némiképp a
