H. Nagy Péter (szerk.): Disputák között. Tanulmányok, esszék, kritikák a kortárs (szlovákiai) magyar irodalomról - Disputationes Samarienses 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Disputák kontextusában
206 Vida Gergely időszak néhány darabja is mutatják, de mindvégig a korpusz margójához közel helyezkednek el. A hetvenes évek első felének köteten kívüli verseit így egyben olvasva (s együtt a kötet[ek]en belüliekkel) tanúi lehetünk a kozmikus távlatokat előhívó, erősen szimbolikus versbeszéd leváltására való készülődésnek, s talán túlzás nélkül állítható, hogy mindez viszszatekintve a pálya leglátványosabb váltásaként könyvelhető el. Ebben az időszakban szüremkednek a versekbe a tükörszó különféle használatai; kezdetben mint motívum, majd létszemléletté mélyülve a reflexió, az öntükrözés nyújtotta témák és poétikai megoldások formájában. A tükör Tóthnál nem visszatükrözi a belenéző arcot, hanem éppenhogy problematizálja, de nem csak az arcot, hanem magát a szemlélést is. Gondoljunk csak Antonio Dias egyidejű próbálkozására, az Egy művészi felfogás terve c. vásznára, amelyre a REALITY szó tükörképét festette, demonstrálva ezzel, hogy a legnaivabb mimézis egy alapvető hazugságot mond ki: felcseréli a jobb és bal oldalt. Narcissustól eltérően Tóth tudja, miről van szó, számára a meglátás a magától való elkülönbözés. A kihívást tehát az jelenti, hogy az arc figyelhető, tárggyá tehető, vagyis elidegeníthető önmagunktól. Az Én-ontológia darabjaiban, de más versekben is ezzel a tapasztalattal szembesülünk. A beszélő végletekig húzza a reflexiót, az egymásra-tükrözés játékaival összetett viszonylatokat hozva létre. Az én és én, vagyis én és nem-én közt megnyílt szövegtérbe áramlanak be a vendégszövegek, kondicionálva az én szóródásának lehetőségeit, lásd pl. A szoba c. szöveg többszörös öntükrözését. Azonban a tudatos reflexió többnyire képes uralni az aszszociatív mozgásokat, s így visszaállítani az egyéniség - ha nem is csorbítatlan - autoritását, legalábbis a beszélni-kellés etikai attitűdjének állandó létrehívásával, lásd pl. szintén A szoba Wittgenstein-parafrázisát. Egy korai remek 1973-ból termékeny kétértelműségben mutatja fel a problémát, s szolgáltat alapot egy ironikus olvasatnak: „Úgy álltam a tükör előtt, mint ki arra vár: tükörképe neki viszaintsen. Mintha nem dőlt volna még el: kettőnk közül melyikünk az isten.”
