Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
58 Benyovszky Krisztián érzetét táplálja, s ami fokozatosan pánikszerű félelemmé nő benne. Öregapja ugyanis egy négygyermekes család utolsó élő sarja, testvérei mind időnap előtt meghaltak: harminchárom éves korukban öngyilkosok lettek (Ez a magyarázata a címben szereplő „utolsó” kifejezésnek.) Egyedül Lajos éli túl a krisztusi kort, annak is köszönhetően, hogy kitelepítették a Baranya megyei kis faluba... Ezért lesi szorongva minden mozdulatát az unokája, mert rettegve várja, hogy a „családi átok” rajta is beteljesedik. Hogy, miként testvérei, ő is felakasztja magát. Ezzel együtt pedig attól is reszket, hogy nagyapja végzete őt magát is veszélyezteti. Többször is vannak olyan (rém)képzetei, hogy az „Öreg” az életére tör, míg végül ez a félelem bűnös kívánsággá érik benne: „Tudat alatt nem kívánom-e, hogy ne maradjon adósa sorsának? Nem akarom-e, hogy végre beteljesüljön rajta a kegyetlen végzet? Félem-e úgy igazából kényszerű elmúlását? [...] Valójában kéjes, parázna izgalommal éppen ellenkezőjére törekszem.” (115.) A Görcs testvérek megmagyarázhatatlan öngyilkosságában a falusi öregasszonyok Isten büntetését látják, aki „sokáig tűr, de nem felejt” (88.). Azaz nem felejtette el, hogy apjuk, Görcs Erazémius annak idején otthagyta a papi szolgálatot és megnősült. Ezt a gótikus hangulatú, végzetnovellává kerekített családtörténetet Hury Tamás az anyjától hallja először, és minden szavát elhiszi. Később megtudjuk, anyja nem is gondolta teljesen komolyan, amit mondott, mindazonáltal a szerző ismételten bizonytalanságban hagy bennünket az események valódiságát illetően: Hát nem te mesélted mindig -mondja Tamás az anyjának -, hogy előbb Elek, aztán Győző, majd Szidónia néni is... - Azt csak meséltem... - Talán igaz se volt? - Igaz volt... minden igaz volt... de tudhatnád fiam, a valóság, amikor megtörténik, mindig más, mint később, amikor beszélnek róla...” (121-122.) 5.4.1. A regény egyik legjobban felépített jelenetsora a hatodik fejezet zárlata. Tamás azt veszi észre, legalábbis ő úgy látja, nagyapja abbahagyja a kaszálást, s megtört derékkal, kezében egy kötéllel a présház felé indul. Mivel az ő szemével látjuk az eseményeket, végig az a benyomásunk, az „Öreg”
