Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
42 Benyovszky Krisztián kritika és az irodalomtörténet fogalmi regiszterébe való begyűrűzése elég ellentmondásos megítélést kapott. Ahelyett, hogy - suta fogalmakkal élve - az „elméletpárti” és az „elméletet ellenzők” véleményét közelíteni próbálnám egymáshoz (esetleg állást foglalnék pro vagy kontra), egy javaslattal állnék elő. Tekintsük a teoretikus műveket - az irodalmi művekhez hasonlóan - szövegeknek, az elemzést pedig olyan intertextuális párbeszédkísérletnek, mely az elmélet és az irodalom szövegei közt zajlik. Triviális felvetés, elismerem, de talán nem árt hangsúlyozni, hogy ebben az esetben - hozadékát tekintve - ugyanolyan jellegű folyamatokról van szó, mint a szépirodalmi művek viszonylatában: szövegek interakciójáról, mely új értelmeket hoz létre, ami a művek, illetve alkotóelemeik kisebb vagy nagyobb mértékű funkciómódosulásához, újraértéséhez vezet(het). Az irodalom és az elmélet egymást kölcsönösen reflektáló, alakító és korrigáló viszonyban van.2 Azt is mondhatnánk, egy kis túlzással, hogy minden teoretikus belátások mentén íródó interpretáció a maga módján komparatív elemzés: elméleti előfeltevések, módszertani megfontolások, értelmezési javaslatok, vélemények, ötletek összevetése, konfrontálása az adott mű olvasása során szerzett tapasztalatokkal. Az már más kérdés, hogy a kritikus (a profi olvasó), akinek a tudatában zajlik mindez, véleményalkotásában, értékítéleteiben mennyire képes ezt a folyamatot - nem egyoldalúan, hanem - a maga kölcsönhatásában látni, irodalom és teória viszonyát rugalmasan kezelni. 2. Irodalomtörténeti és elméleti hozadékát tekintve egyaránt produktív eljárásnak az az olvasási stratégia tűnik a számomra (nemcsak a 90-es évek és nemcsak a kisebbségi irodalmak műveire vonatkozóan), amelyet Keserű József működtetett Grendel- és Duba-műveket (újra)értelmező tanulmányában.3 A művek témája, műfaja által előirányozott, történetfilozófiai előfeltevésekre építő, prózapoétikai és retorikai szempontok szerint végzett elemzései a regények (Éleslövészet, Aszály) olyan összetevőire, nyelvi és narratológiai sajátosságaira hívták fel a figyelmet, amelyek az elmúlt néhány év (egy kis túlzással a 90-es évek) magyar irodalmában és elmé-