Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
IV. Függelék
Tőzsér Árpád Gyászóda a tegnapi színpadról avagy: Vojtina Ottó újabb recepcióesztétikája’ Innen, fentről, az égi zsinórpadlásról nézve a föld csak afféle süllyesztett színpad, amelyet ott, lent talán már untam is kicsit, nem akart véget érni a „Huszadik század”, a ripacs mű, a tét nélküli, szánalmas halálok rémdrámája; a rég kihunyt családi sparheltek helyén meg reggeltől estig egy tévének nevezett hígeszű ókori szfinx hunyorgott, s tette föl a napról napra lököttebb kérdéseit, úgymint: van-e szabadság? igazság? posztmodern kor? no meg líra? Hallatán remegni kezdett a kezem, lábam, mint Ecónak a referencia-elmélet közelében: és bajuszpedrő van-e? S csizmapatkószeg? lámpacilinder? regiszter-rigiditás? És van-e jelentése a fédervajsznak? s a ritornellnek? No és hogy állunk a strófát élőiről hátulról megfarkaló enjambement-nal s az önnemző rímmel? - A kérdések azért kicsit lehetőségei is voltak a terápiának, helyére tették a szóban forgó tárgyakat: igen, a mi vegyesboltjainkban tegnap még nyelvmegelőzöttséget is lehetett kapni, ott volt a raktár jobb sarkában, alulról számítva a harmadik polcon, egy vajdabothoz szolgáló ezüst buzogánygomb s egy 1952-es, még sequoiából készült computer hardware-je között, a pedofil kispapok s az adjunktusok vitték akár a cukrot. „Nézzen be holnap is, mindennap kapunk árut.” Ó, ott, lent még mindig te vagy a legmodernebb európai, roskatag-makacs apó, száztizenharmadik Pius pápa! A te pásztorbotod még mindig vadul virágzik, a mi botunk már a föld felé konyult: az új századot Vénusz-barlangnak képzeltem: Tainarosz irdatlan ősürege volt, a sötétjében szabadon s tanácstalanul
