Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)

III. A Somorjai disputa a sajtóban

A Somorjai disputa a sajtóban 227

gen rossz, mert elviselhetetlenül unalmas, fűrészpor ízű, azaz egyszerűen rossz, az olvasó úgy érzi: minél többet olvas belőle, annál kevesebbet kap), szóval régen rossz annak a szerzőnek, aki a szubjektum- és centrumnélküliség, a szöveginstabilitás, a jelentésdisszemináció, a történetnélküliség stb., szóval a posztmodern kánon elvárásai szerint írja a művét. Alkotó és kritikus tehát ilyen vonatkozásban semmiképpen sem lehet egy véleményen.

Bevallom, ezt az antinómiát a saját bőrömön is érzem, hiszen időnként magam is írok kritikát, s kicsit a mai irodalomtudományos irányzatokat is érteni vélem. Sőt azt is bevallom, hogy néha úgy érzem, talán éppen ennek a kettős létemnek az ütköztetésével és szintézisbe oldásával tudnék valami mást csinálni, mint a legtöbb pályatársam. De azt is bevallhatom, hogy éppen az ilyenfajta törekvéseim során ért a legtöbb kudarc.

S hadd „vallják be” még valamit: éppen a fenti kondícióim miatt figyelem rokonszenwel néhány pályatársad (N. Tóth Anikó, Benyovszky Krisztián stb.) abbéli törekvését, hogy a tudományt is szépirodalomként, bizonyos sajátos regiszterkeverésként gondolják el. (Vő. Benyovszky: „irodalommá válni”, Kalligram, 2002/5. Igaz, Odorics már B. előtt így gondolta, de ő valóban csak gondolta és gondolja, erőszakolt nyelvi kedélyeskedései, bele-jópofáskodásai a tudományos fejtegetéseibe kínosak. N. Tóthnak az egész beszédmódját átjárja ez a törekvés: értelmezés közben újra mondja-meséli az értelmezett alkotást, s ezzel az újramondással saját tudományos nyelvét belletrizálja. Benyovszky pedig ezt az eljárást mintegy teoretizálja.)

Nos, Somorján, mikor visszakérdeztem, hogy no és mi az a korszerű, azt vártam, az „irodalommá váló” irodalomtudomány talán valami újat tud mondani nekem a korszerű kritika és a „korszerűtlen” költészet (irodalom) viszonyáról, hogy közelebb juthatok a saját dilemmám megoldásához, de azt kellett tapasztalnom, hogy a különbség köztünk a hasonló rokonszenveink ellenére is jelentős: a tudós-kritikus, ha még annyira irodalommá akar is válni, megmarad a „korszerű" tudomá-