Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
166 Beke Zsolt olyan értelmezését is elvethetjük, melyet Paul Ricoeur vet fel a strukturalizmus ellentéteként.2 Ez az elképzelés a rendszer s ezen belül a szintaxis értelemkonstituáló hatását háttérbe szorftja a szavak eleve adott, „túl-meghatározott tartalmaival" szemben, melyek önmaguk rendelkeznek olyan kényszerítő erővel, ami folytonos újraértelmezésre, a szinkrónia stabilitását megtörő magyarázatokra ösztönöz. Ricoeur a tudományos megközelítések érvényességét elemzi, miközben a strukturalizmus számára megfelelő kutatási területként a mitikus társadalmak állandóságra törekvő szinkronikus rendszerét jelöli ki, szemben a hermeneutikával, mely a kerügmatikus kultúrák szemantikai gazdagságának vizsgálatára hivatott. Ám éppen a vizuális költészet vizsgálata vezetett el oda, hogy a kontextus - és az annak részét képező szintaxis - értelemalapító szerepét belássuk, sőt a jelek hagyományos jelölt-jelölő képletét megkérdőjelezzük.3 Ennek következtében a „jel”-ek pusztán mint más „jel”-ekből álló kontextus által megkonstruált értelmek képzelhetők el. Ez a „jeľ’-értelmezés megszünteti a referencia (mint a jelnek vagy jelrendszernek a jelrendszeren kívüli valóságra való vonatkoztatása) kategóriáját, mindent „jel”-ként definiál, „jel” a jelölt és „jel" a jelölő, így a denotáció-konnotáció dichotómiája is megváltozik, mivel a korábban szubsztanciális kódnak tartott denotátum is az eddig kizárólagosan - a denotációra ráépülő - konnotáció helyeként értelmezett kontextusban oldódik fel. A vizuális és kísérleti költészetben nagy szerepet játszó véletlen jelenségek, mellékzörejek, zajok, hibák is értelmezhetővé válnak, hiszen megszabadulhatnak attól a korábbi kényszertől, hogy valamit denotáljanak. A legvékonyabb szál tehát, ami két „jel”et egybeköt, már kielégíti az értelmezhetőség követelményeit. Minden kimondás, minden leírás, minden „jeľ’-kôzvetítés - a mindig már megváltozott kontextusnak köszönhetően - más-más értelemlehetőséget alapít meg, ebből kiffolyólag elmondhatjuk, hogy az írás képére (a vehikulumra), illetve annak bármilyen véletlen vagy nem véletlen hibájára és véletlen vagy nem véletlen környezetére, kapcsolódására meghatározó rész esik ebben a folyamatban. Ezek után nyilvánvaló, hogy nem érthetünk egyet olyan elképzeléssel, mely szerint a szavak „túl-meghatározott tártál-
