Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa 1. Az élő szlovákiai magyar írásbeliség c. szimpózium előadásai - Disputationes Samarienses 1. (Komárom-Dunaszerdahely, 2003)
II. Somorjai disputa
148 Hizsnyai Tóth Ildikó Milyen eszközei vannak még a fordítónak, ha a forrásnyelvi helynevek asszociációs mezejének ilyen fokú vibrálását akarja átadni az olvasónak? A fentebb részletezett izolált fordítói eljárások vagy üresen hagyják az asszociációs mezőt, vagy félrevezető támpontokat adnak annak megképződéséhez, illetve valós topográfiai helyeket kínálnak az értelmezőnek. Felmerül még két elég ritkán használatos eszköz:18 a helynevek cseréje (más szempontból névkölcsönzés), illetve a helynévalkotás. Egy lehetséges névcserés megoldás lehetne, ha Madagaszkárt megtartja, de a Malacka/Malackynak „magyar megfelelőt" keres. Ez esetben fokozottan szükséges ügyelni arra, hogy a magyar nyelvterülethez való kapcsolódás esetében zavaró és kiszámíthatatlan „magyar” konnotációk léphetnek fel, miközben az újonnan bevezetett helynév Madagaszkárral való viszonyát is tisztázni kell a forrásnyelvi szöveg értelmében. Megteheti még, hogy mindkét helynév cseréjét végrehajtja, és ezzel radikálisan kiemeli azokat a helységnév-kompetencia és helyismeret hiánya révén megképződő téves asszociációk hálójából vagy a jelentésnélküliség örvényéből. Madagaszkár nélkül a helynevek kiválasztása is szabadabban zajlik, mert ekként nem egy általa determinált, üresen maradt helyet szükséges betölteni, hanem két, a forrásnyelvi szövegvilág elvárásainak értelmében egymáshoz viszonyuló helynevet kell megtalálni. Térjünk vissza a forrásnyelvi szöveghez, és nézzünk meg egy lehetséges fordítói megoldást példaként a kettős névcserére, amelyhez a helységneveket egy ismert magyar szólásból emeljük ki (Makó, Jeruzsálem19). Az általánosan ismert szólásból kiemelt helységnevek magukkal hozzák a térbeli, illetve kulturális távolságot, valamint a miénk (saját) - övék (idegen) feszültségét, ugyanakkor a szöveg teremtette lehetséges világ határain belül maradva az értelmezést szűk keretek között tartó konnotációs teret alakítanak ki maguknak. Mivel Makó nem önállóan, topográfiai helyként jelenik meg, a fordító bízhat abban, hogy az olvasó és szerző (itt: fordító) között kialakult „fikciós egyezménynek” (Eco) köszönhetően nem vonz majd magához „magyar” asszociációkat (ennek el
