Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2017 - Acta Ethnologica Danubiana 18-19. (Dunaszerdahely-Komárno, 2017)

Krónika

2. kép: A megnyitó közönsége (Fotó: Marian Mesiarik, 2017)

azt jelen beszámolónk végén látni fogjuk - színtiszta szlovák falvak népművészetében is megjelentek a magyar elteijedési területtel északnyugatról szomszédos településeken. A magyar néprajzi szakirodalom ezt a dekoratív faragott bútort foként a mai Magyarország területéről, Nógrád és Heves megyékből ismeri, a szlovák utal honti darabjaira is. Ez a főként figurális motívumokkal és heraldikai szimbólumokkal díszített áttört bútor felépítését tekintve asztalosbútor, amely túlnyomórészt faragóspecialisták (elsősorban pásztorok és erdőkerülők) keze alól került ki. Az alkotók a motívumokat kirajzolás után ostorfurésszel vágták ki, majd egyesek a továbbiakban azok felületét domború faragással, karcolással és festéssel díszítették. A legelteij edtebb padok mellett a kutatók nálunk eddig csak a tárgyalt technikával díszített széket és fogast dokumentáltak. Hiányoznak a magyarországi településekről ismert karosszékek, tálasfogasok, asztalok, bölcsők, kanáltartók, fésűtartók és gyufatartók. A legrégebbi darabok az 1870-es években készültek, a virágkor az 1890-es évekre és a 20. század első éveire tehető, az utolsó ritka darabok pedig az 1940-es években kerültek kifaragásra. Színvilágát tekintve a vizsgált bútor többnyire barnára vagy zöldre festett, a faragás gyakran színezett. Táblái rendszerint önmagukban is megálló, zárt kompozíciót képeznek, egy, néha egymás fölött két vagy három mezővel. Pádon együttesük általában összefüggő jelenetsort ad ki. Az alkotók a hangsúlyozni kívánt valóságelemek jelentőségét erőteljes felnagyításukkal érzékeltették. Az egyszerűbb faragott lécekből építkező balusztrádos háttámlájú lócáktól az átmenetinek tekinthető szimmetrikusan építkező balusztrádos-címeres lócákon keresztül vezethetett a fejlődés a bonyolultabb növényi, állati és emberábrázolásokkal dolgozó figurális padokig.

386