Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2017 - Acta Ethnologica Danubiana 18-19. (Dunaszerdahely-Komárno, 2017)
Krónika
a Galántán, Vágsellyén, Szeredben, Nyitón és a környező községekben működő asztalosműhelyekben készített bútordarabok. Ezek közül a szlovákok által lakott falvakban népszerű volt a sokszínű virágos mintákkal való díszítés. A Sopomyán és Pattán közkedvelt festett bútorok a 19. század második és a 20. század első felében alkotó Salzmann-féle körbe tartozó mesterek munkái voltak. A magyarok által lakott régióra jellemző volt a bútorok kevésbé kihivó díszítése. A népi lakásbelső általánosan használt bútordarabjai voltak a fali téka, ágy, bölcső, pad, asztal, székek és más kiegészítő darabok (tükör, fogas, képek, szent szobrocskák, stb.). A múzeum gyűjteményében a festett bútorok különleges csoportját alkotják az alföldi műhelyek (Hódmezővásárhely, Magyarország) termékei, amelyek az 1947-ben itt letelepedő szlovák családokkal kerültek a galántai régióba. A helyi kisipari termelés és a vele összefüggő kereskedelem a mezőgazdasági termelés ágazataihoz, az építkezéshez és a lakáskultúrához, az öltözködéshez és az étkezéshez kötődött. Az iparosok jelentősebb központjai a mezővárosok mellett a nagyobb községekben voltak, ahol kovácsok, ácsok, molnárok, kötélverők, asztalosok, kőművesek, bognárok, kerékgyártók, lakatosok, cipészek és csizmadiák, takácsok, kosárfonók, pékek és mészárosok dolgoztak. A háziipamak szezonális jellege volt, szorosan kapcsolódott a földműveléshez és az állattartáshoz, s magába foglalta a használati tárgyak helyi nyersanyagból való kézi készítését a saját vagy a közvetlen környezetükben élők számára. Ezek közé a munkák közé tartozott a kosárfonás (Sempte, Sopomya, Alsószeli), a lábtörlők, táskák (Abrahám), a szalmából és kukoricaháncsból készült dekoratív tárgyak (Szered, Pusztafödémes, Vága) készítése. A fából készült használati eszközöket (pl. vajforma, mosófa, mángorló stb.), a gyerekjátékokat és a népi építészeti elemeket gyakran díszítették faragással. A rendszeresen végzett téli munkák közé tartozott a kenderfonál házi előállítása. A helyi takácsok termékei (törülközők, kenyérruhák, abroszok stb.) elengedhetetlen kiegészítői voltak a lakásbelsőnek. A galántai régióban a múltban az egyes etnikai, ill. regionális csoportok különbözőségének fontos kifejezőeszköze volt a népviselet és annak egyes alkotóelemei. A népi öltözködés és a lakástextil fejlődésére nagy hatással volt a polgári ízlés elterjedése és azok a szövetek, amelyeket már a 18. századtól a manufaktúrákban és gyárakban állítottak elő. A színes népviselet leginkább a szlovák falvakban terjedt el, amelyen belül három kisebb regionális különbségekkel bíró csoportot különböztetünk meg: a nagyszombati viseletét hordó katolikus lakosság, a pozsonyi vidéki evangélikusok és a Nyitó vidéki népviselet jellegzetességeit magán hordó viseletét. Az alföldi szlovákok (Békéscsaba környéke, Magyarország) ruházata polgári vonásokat hordozott, amelynek a drága gyári szövetek, a brokát és a selyem ünnepi jelleget kölcsönöztek. A magyarok népviseletének polgári jellege a ruházat összetevőiben és a felhasznált anyagok minőségében, színezetében és díszítésében jelent meg. A hímzések applikálásának a ruházat egyes darabjain és a lakástextíliákon nagy hagyományai vannak. A hímzés korábbi típusa, amely kendervászonra szálszámolásos kivarrással készült, a 20. század első felében igényes hímzésmódokra változott (mint például a lyukhímzés, arany- és ezüsthímzés, tüll rátétes hímzés), amelyek kompozícióit ügyes kezű asszonyok rajzolták elő. A polgárság nagy érdeklődése miatt a hímzés egészen a második világháborúig jó kereseti lehetőség volt a vidéki lányoknak, asszonyoknak. Az alföldi szlovákok vidékünk népi kultúráját értékes hímzőhagyománnyal gazdagították. 361
