Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2017 - Acta Ethnologica Danubiana 18-19. (Dunaszerdahely-Komárno, 2017)
Könyvismertetések
Rövid előszavából kiderül, hogy a megörökítés igénye a közösségből érkezett: „Elhoztam neked Ustorka népét. Mi összeírtuk, a többi már a te dolgod!” A tanyasor lakóinak jegyzékében 231 gazda és leszármazottainak neve szerepelt. Ezen a „nyomon” indult el a szerző, de mielőtt a szociografikus leírásokat közreadná, dióhéjban és kronológiai rendben közreadja a településtörténeti adalékokat, melyekből kirajzolódik a tanyasor több százados története. Az Ustorkám! Ustorkám, de jó, hogy megvagy! fejezetcím alatt sorjáznak azután azok az írások, visszaemlékezések, melyek emberközelből mutatják meg a tanyasoron születettek, éltek/élők sorsának alakulását. Kovács Mária kutatói tevékenysége a Kanizsai Szociográfiai Műhely keretében bontakozott ki, és inteijúi egyre csak szaporodtak az eltelt másfél évtized alatt. Az elszármazott ustorkaikkal Kanizsán, Martonoson, Horgoson, Királyhalmán, Hajdújáráson, Palicson, Szabadkán, Doroszlón, Völgyesen, Ludason, Törökkanizsán, Újvidéken, Pancsován beszélgetett, és levélben kapott adatokat Magyarországról, Németországból, Ausztráliából. A szerző tehát nem válogatott, igyekezett mindenkit megszólítani, magyarokat és szerbeket egyaránt. A sorjázó történetekben felvillan a történelem, főként a 20. századi: a tanyai zugtanítók működése az első világháború előtt; a belső migráció és a túlnépesedő családok tanyaépítkezései; az impériumváltások és 1944 őszének tragikus eseményei; a társadalmi átrendeződés és a mezőgazdaság erőszakos átszervezése; a tanyai iskolák felszámolása; a családi gazdálkodás szívós továbbélése; a lassú levándorlás, a tanyasor elnéptelenedése stb. Külön fejezetet szentelt a ragadványnevek rendszerének „ Mondd meg, hogy hívnak, megmondom, ki vagy! ’’ cím alatt egy kis közösségben kialakult, az azonos családnevűeket megkülönböztető gyakorlat rajzolódik ki. A gyermekjátékokat éppúgy bemutatja, ahogyan a tanyasoron ismert helyi anekdotákat. A kötet végén egy lakossági lajstromot talál az érdeklődő olvasó Alsó és Felső Ustorka lakóiról. A kiadványba sok archív fotót válogatott be Kovács Mária, ami még értékesebbé teszi a közreadottakat, a monografikus igényű munkát. A szerző e könyvéért Kálmány Lajos-díjban részesült. Raffai Judit: Mesemondók és mesetípusok. Értekezés a vajdasági magyar mesemondásról. Szabadka: Életjel Kiadó 2016, 135 p. ISBN 978-89-88971-270 /Életjel könyvek 172./ Klamár Zoltán Azt szokták mondani, hogy minden mindennel összefügg, és ennek a könyvnek az esetében sincsen ez másképpen! Nem véletlen, hogy a vajdasági magyar népmesekutatás történetéről, eredményeiről Raffai Judit írt újabb, igen széles spektrumú elemző összefoglalást, és az sem véletlen, hogy a könyvet a szabadkai Életjel Kiadó adta közre, hiszen a kiadó szerkesztője, Dévavári Beszédes Valéria maga is kutatója és közreadója a bácskai, bánsági és szerémségi mesekincsnek. A szerzővel kapcsolatban még azt is illik megemlíteni, hogy doktori értekezése - máig kéziratban —, a Vajdasági magyar népmese-katalógus is kiadásra vár. Az alább bemutatásra kerülő könyvében voltaképpen a téma legújabb összefoglalását olvashatja az érdeklődő. Kronologikus rendben járja körül mondandóját, így az első fontos fejezet a vajdasági mesekutatás története. A kezdeti kutatási eredmények a 19. század első felére vonatkoznak, és mint Raffai hja, ezek a közlések visszaemlékezéseken alapulnak. Külön alfejezetet szentel a piarista tanároknak, papoknak, akik a 19. század második felében már rendszeresen gyűjtik a meséket, és a gyűjtés helyét is megjelölik. 248
