Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2017 - Acta Ethnologica Danubiana 18-19. (Dunaszerdahely-Komárno, 2017)
Közlemények - Bendík Márta: A három Túr szakrális kisemlékei
A szakrális kisemlékekről általában Szakrális kisemlékeknek azokat a szabadtéri objektumokat nevezzük (keresztek, feszületek, szobrok, képoszlopok stb.), amelyek vallási célzattal állíttattak és „térségünkben elsősorban a katolikus valláshoz köthetőek” (L. Juhász-Liszka 2006, 11). A „környezet szakralizációjának” köszönhetően jönnek létre, megkülönböztetett funkciót pedig felszentelésük által kapnak (Bartha 1992, 55-56). Fontos részét képezik a kultúrának, valamint sajátos arculatot kölcsönöznek a tájnak. Az egyéni áhítat megnyilvánulásaiban (kérő, hálaadó ima) és a közösségi vallásgyakorlásban (búcsújárások, keresztjáró napok stb.) egyaránt jelentős szerepet töltöttek be és töltenek be ma is (Tóth 2005, 198). Az objektumokat általában a hívek vagy módosabb családok állíttatták, melyek közvetlen környezetében mindig helyeztek el valamilyen növényt díszítő, figyelemfelkeltő célzattal. A kisépítményt olykor kerítéssel vették körül, amelyet védelmi okokból, például állatok rongálása ellen állítottak (Tóth 2005, 196). A kisépítmények állíttatásának különböző okai lehettek, például betegség, járvány, háborúból való hazatérés öröme, gonoszűző, védelmi célok, területmegjelölés, fontos tájékozódási pont megjelölése. A kisépítmények között leggyakoribbak a keresztek és feszületek. Állíttatásuknak a szokása a 18. században terjedt el. A 19. századból is sok kereszt maradt fenn, ugyanis a jobbágyfelszabadítás utáni anyagi gyarapodás a folyamatra kedvezően hatott (Bárth 1990, 353). Elterjedt volt még feszületek állíttatása temetőkben (ez minden faluban általános volt), aminek „célja a vallásos embert a feltámadásra, az örök életre emlékeztetni” (Tóth 2005,193). Ugyanakkor szokás volt a halott sírhelyét is ilyen módon jelölni. A templom körül emelt kálvária és kereszt szintén fontos kultusszal bírt (Tóth 2005, 193). „Jelentősek voltak még a szabadtéri szobrok (Szent Orbán, Nepomuki Szent János, Szentháromság stb.), kápolnák, szentképek (legelterjedtebb Szűz Mária), melyek a keresztekhez hasonlóan valamilyen természeti csapástól, járványtól védtek” (Bartha 1992, 59-61). A szobrokat általában olyan helyen állították fel, amely utalt védőszentségük funkciójára. Figyelemre méltó az objektumok vándorlásának jelensége, vagyis azoknak az eredeti helyéről való áthelyezése. Ennek legtöbbször csak praktikus okai voltak, azonban sokszor a 80- as, 90-es évek ideológiai felfogása sem szimpatizált a szakrális kisépítményekkel, így azokat akár meg is semmisíthették (Tóth 2005, 196-197). A vizsgált térség: a Vág és Garam köze A szóban forgó öt falut a Kisalföldön belül „délről a Duna, nyugat felől a Vág folyó, Csallóköz és a Mátyusföld határolja, keleti határát a Garam völgye alkotja, északról pedig a magyarszlovák nyelvhatár sávja záija” (Liszka 2014). Ennek a területnek - ahogy Liszka József a Vág és Garam köze címszó alatt egyik írásában említi - sem földrajzilag, sem néprajzi értelemben nincs külön neve „és kultúrája is átmeneti jellegű” (Liszka 2002,232). A terület ugyanis „kulturális szempontból közelít a Csallóközhöz és a Mátyusföldhöz, valamint rengeteg palócos jegyet is felmutat” (Liszka 2002, 235). A most vizsgált területet illetik tehát a Vág és Garam köze névvel, vagy úgy is mint Komáromi-síkság. A térség vallási megoszlását tekintve zömében római katolikus vallású (Paládi-Kovács 2011, 502). 148
