Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2015 - Acta Ethnologica Danubiana 17. (Dunaszerdahely-Komárno, 2015)

In memoriam

társasként, oktatójaként folyamatosan és intenzíven jelen volt az akadémiai és egyetemi közegben, és számolatlan konferencia-előadásai is mindig élvezetszámba mentek precíz tárgykijelölésükkel, választékos és invenciózus fogalomhasználatukkal, a találó és láttató példákkal, s persze a bőven sorjázó tanulságokkal és összegző gondolatokkal.

így volt ez a határfogalomról tartott akadémiai konferencián és az annak anyagait megjelentető kötetben. Vagy az etnikai kontaktuszónáról rendezett szép emlékű aszódi szeánszon. Örök emlék marad Ilyés Zoltán előadása a kalotaszegi Zsobokon, ahol az első Kárpát-medencei szórványkonferenciát rendezték. Mi, akik egész életünket a határok árnyékában és a határokat járva éljük le, Ilyés Zoltán olyan pontos meghatározásait adta a határok folyton változó ezernyi funkciójának, hogy azokat megismerve hajlamosak lehetünk a határokat magunk is másként látni, örök funkcióik közt a különbségeket felismerni, egyiket-másikat akár fontosnak tartani. És a szemünk láttára szórványosodó peremvidéki, nagyvárosi magyarokat is jobban értjük, ismerjük, ha a zsoboki kötet bevezető tanulmányát elolvassuk.

S hogy a határ vagy a szórvány fogalmáról általa kialakított többszintű és többrétegű fogalomrendszer mögött milyen mély kutatói, történeti, emberi, érzelmi tapasztalatok húzódtak, azt jól példázza a miskolci tanszék hallgatóival közös kutatása Gömör egyik legszebb, legrejtőzködőbb településén, Jabloncán. A 19-20. század fordulóján a fél falu Amerikába ment szerencsét próbálni, sokan közöttük végleg kint maradtak. A kapcsolat azonban a sírig és a síron túl is megmaradt. Az egyik közelmúltban a Michigan tó partján meghalt, egykor gyermekként Jabloncáról kivándorolt asszony jelentős összeget hagyott végrendeletében a község református templomának. Mások emlékét, bár kint temették el őket, a jabloncai temetőben is kopjafa őrzi. Ilyés Zoltán és miskolci kollégáinak a tanítványai Határiét címmel az egyik legfontosabb falumonográfiát állították össze a szlovákiai magyarság felemás határ menti helyzetéről.

Az egyetemi órák és az akadémiai penzumok közt állandóan el-eltünt kedvenc terepein. Például az ezeréves határok mentén húzódó, Hargita és a Kárpátokon túli, Bákó megye között megosztott Gyimesben, ahol talán a legszívesebben időzött és dolgozott. Számára minden kistérség valódi kincsesbánya volt, de a gyímesi kisrégióhoz ezer szállal kötődött. Ennek okát maga így határozta meg az Identitás mint kistérségi erőforrás - Gyimes példája című tanulmányában, hogy a „páratlan kultúrtáji adottságokkal rendelkező néprajzi tájegység, a Tatros folyó legfelső völgyszakasza, történetileg Csík szék, Csík megye része volt, de határközeli elhelyezkedése révén számos moldvai román kulturális hatás is érte. Történeti-kulturális hovatartozása okán sorolódott a Pogányhavas kistérségbe, amelybe a gyimesi településeken kívül az egykori Szépvízi-járásból több csíki falu is beletartozik. A gyimesi csángók településterülete a magyarországi Erdély-recepció külön fejezeteként tárgyalható, amelynek révén a Székelyföldhöz egyszerre ezer szálon kötődő, de attól sok tekintetben elszakadó mikrotájegység autentikus »etnikus tájjá« stilizálódott.”

Ilyés Zoltán szellemi hazáját ezek a stilizált etnikus és kultúrtájak jelentették. A mi nagy szerencsénk, hogy a Gondviselés által rövidre szabott életében volt ideje és ereje a mi kistájainkat is behatóan megismerni és leírni. A Szepesség, Gömör és Abaúj határán a hegyek közt megbúvó, mániák lakta Felső-Bodva-völgy volt a legrégibb kutatóterülete. Mecenzéf, Stósz németül, magyarul egyre kevésbé jól beszélő, a mánta anyanyelvjárásukat pedig jórészt már elfeledő helyiek közt járva tisztán látta a történelem tér- és identitásformáló erejét. Elkísérte a mecenzéfí fúvós zenekart egyik magyarországi útjára, s fültanúja volt az otthon jobbára rejtőzködő, mégis erős hungarus-identitás magyar érzelmi kitöréseinek, amikor a magyarországi vendégfellépésen eljátszott magyar katonadalokat a közönség szűnni nem akaró tapssal jutalmazta.

332