Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2015 - Acta Ethnologica Danubiana 17. (Dunaszerdahely-Komárno, 2015)
Köszöntők
Tudományunk Pistije 65 éves Hadd ne kelljen életrajzi adatokkal terhelnem e kis köszöntésemet! Az internet világában csak egy kattintás, és sorjáznak a száraz adatok: születési év, iskolai végzettség, publikációs lista... Az ember és az emberi kapcsolatok meg közben valahol elsikkadnak. Ezért inkább a személyes hangot megütő köszöntő mellett teszem le a voksot. Különösen akkor, ha egy kedves vajdasági kolléga, jó barát, földi - hisz mindketten bácskaiak vagyunk - az ünnepelt! A mindig harsányan jókedvű kutatóról egy régi emléket őrzök magamban, egy előadásának bevezetőjét: „O a mi Pistink! Ha ez a bolondériája, csinálja csak!” Ez a mondat, ha nem is pontosan így hangzott el, de ez volt a lényege. Silling Istvántól hallottam mindezt, egy zentai folklórszemináriumon, még a kilencvenes évek legelején. Akkortájt jelent meg kupuszinai balladagyüjtése, így a publikumnak a friss terepmunka tapasztalatáról beszélt. A gyűjtés rejtelmeiről, buktatóiról, a kutató felkészültségéről, a helyismeret fontosságáról ejtett szót, ilyesfajta munkára biztatva az őt hallgatókat. Majd néhány évvel később, a Papp György vezette magyarkanizsai táborokban ismerkedtünk meg személyesen. Barátságát a Tisza-parti nyarakon végzett kutatómunkának köszönhetem. Akkor már a népi vallásossággal foglalkozott, archaikus népi imádságokat gyűjtött úton-útfélen! Ezt a megállapítást, kérem, vegye komolyan a köszöntőt olvasó, mert Silling tanár úr az úton vele szemben kerékpározó idős asszonyt is megszólította, csakúgy, mint a ház előtt bandázókat. Kapcsolatteremtő képességének, falusi közegben való jártasságának következtében gyorsan illeszkedett beszélgetőpartnereihez, és a gyüjtőnapok végén újabb és újabb imádsággal megtelt magnószalag lapult táskájában. Ezt a serénységet látva tréfálkoztunk is Harkai Imrével épp eleget, hiszen mi is azon a terepen, annak a tábornak a keretein belül dolgoztunk, ahol ő, aki hol előttünk, hol mögöttünk járva gyűjtött! Talán nem sértődik meg, ha így utólag elárulom, hogy egymást milyen módon biztattuk a serényebb munkára: „Igyekezzünk, mert jön Pisti, s addig nem tágít, amig a háziak nem mondanak egy imádságot!”, vagy a ház előtt bandázók felé biccentve „Jó lesz, ha gyorsan megtanulnak egy imát, mert már közeledik a mi Pistink!” Azt gondolom, s akkor sem gondoltam másképpen, hogy a megjegyzések, tréfálkozások valójában a gyűjtőmunka elismerését, megbecsülését jelentették Imre részéről és részemről is. A hozzáértő, felkészült kutatót láthattuk dolgozni, gyűjteni. Bátran kijelenthetem, hogy elsősorban Silling István, a „mi Pistink” szorgalmának köszönhető, hogy mára már jól ismerjük a vajdasági magyarság archaikus népi imádságait, szakrális kisemlékeit. E téren végzett kutatásai hiánypótlóak. A kutató Silling, szülőfaluja, Kupuszina folklórjának, tájnyelvének feltárásával kezdte néprajzi-nyelvészeti kalandozását a népi kultúrában. Nevét hallva sokan felkapják a fejüket: igen, a kupuszinológus, mondják. Sőt, vannak olyanok, akik egy új tudomány születését kapcsolják hozzá, a kupuszinológiáét! Nos, mindkét vélekedés helyénvaló! A kiváló kutatói adottságokkal és a bennszülött helyismeretével, kapcsolatrendszerével rendelkező Silling számára kimeríthetetlen forrás a Duna közelében megbúvó szülőfalu.2 Mi pedig csak bámulunk, hogy ez a Silling miket tud... 2 A szerkesztő természetesen nem tudja megállni, hogy közbe ne kotyogjon, s ne említse meg (legalább jelen publikációs fórum megjelenési helye okán), hogy ez a szülőfalu ráadásul a legdélebbi palóc település is egyszersmind. Silling István elei (de legalábbis a kupuszinaiaké) valahonnan a Nyitra környékéről (Nagyhindről) költöztek le, a 18. században, hogy a Vajdaságban új otthonra leljenek. 306
