Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2015 - Acta Ethnologica Danubiana 17. (Dunaszerdahely-Komárno, 2015)
Krónika
Vicsápapátiról Kodály, aki a 20. század legelején kutatott ott, megjegyzi, hogy népdalanyagában erősen érződnek bizonyos szlovák sajátosságok. Igen, a falu korábban szlovák lakossága nagyjából akkorra magyarosodott el, hogy aztán napjainkra ismét visszaszlovákosodjék. Nem szaporítom a példáimat,1 talán ennyi is elég ahhoz, hogy felvethető legyen a kérdés: ezek a nyelvet váltott közösségek, azok egyénei vajon milyen folklóranyaggal rendelkeznek? Ha igaz az, hogy a fiatalabb generációk a nagyszüleiktől, szüleiktől veszik át a folklórismeretek, akkor a lelédi adatközlőink gyerekkorukban kitől és mit vettek át? A szlovák nagymamától vagy a már félig magyarrá vált édesanyjuktól? Egy-egy szövegnek ki a lefordítója (mert nyilván nem találtak ki újat, s mivel meglehetősen zárt közösséget alkottak, átvenni sem nagyon volt kitől; vagy mégis?): a magyarul már valamit tudó, de a szlovákban biztonságosabban mozgó nagymama, vagy a szlovákul valószínűleg még beszélő, de már lényegében magyarrá vált édesanya? Az unokák (ismétlem), tehát nyolcvanas évekbeli adatközlőink már csak magyarul beszéltek, folklóranyagukat ezek szerint többé-kevésbé készen kapták. Kitől? Hogyan? Ujváry Zoltán (és sok más szerző) erről már írt, tehát nem én találom ki mindezt, csak a figyelmet szeretném ismételten felhívni rá: minden folklórgyűjtést meg kell(ene) hogy előzzön vagy kiegészítsen egy lokális, regionális népesedéstörténeti vizsgálat, tájékozódás is! Nem úgy látom, mintha ez az esetek döntő többségében megtörténne... És mindezzel kapcsolatban egy másik, a konferencián szintén többször elhangzott megállapításra is reagálni szeretnék. Arra tudniillik, hogy a legarchaikusabb elemek mindig a peremeken maradnak meg. Ez egyrészt igaz, másrészt viszont épp a peremeken éri a folklórt a legtöbb külső, szomszédnépi hatás! Amit archaikusnak látunk, lehet, hogy az, de az is lehet, hogy nem magyar régiséggel, hanem éppen a szlovákoktól, ruszinoktól, románoktól stb. átkerült archaikus jelenséggel van dolgunk. Vagy iskolai tankönyvből átvett, s részben refolklorizálódott jelenséggel.2 Mindez persze egy aspektus, ahogy az elején is mondtam, ezekhez jönnek még a további csatornák: ponyvák, kalendáriumok, papok, iskolai oktatás, sajtó, később népművelés, rádió, televízió stb. szerepe. A balassagyarmati konferencia számomra már csak ezért is hasznos volt: legalább önmagámban ismét tudatosíthattam a fenti szempontokat, s most még arra is alkalmat találtam, hogy ezt másokkal is megosszam... Liszka József 1 A fenti adatok rendes forráshivatkozásait most megkerülve csak a szlovákiai magyarok populáris kultúráját bemutató összefoglaló kötetemre utalok, ahol a kérdést bővebben is kifejtettem, s ahol az érdeklődő további irodalmat is talál (Liszka József: Populáris kultúra. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, főleg: 95-106. p.) 2 A jelenséget a falba épített feleség balladatípus zoborvidéki felbukkanásával kapcsolatban sikerült a közelmúltban bemutatnom (Liszka József: Hol ringtak a bölcsők? Kérdések és válaszkísérletek a Kőműves Kelemenné balladájával kapcsolatban. Fórum Társadalomtudományi Szemle 16, 2014/1, 3-32. p.) 290
