Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2015 - Acta Ethnologica Danubiana 17. (Dunaszerdahely-Komárno, 2015)

Közlemények - Buday Péter - Csuthy András: Nagycétény és Nemespann szakrális kisemlékei és egyéb emlékjelei

két, s annak utódját, Sebestyént jelölték meg a templom építtetőiként, 1001 és 1007 közé helyezve a szentély emelését.3 A szöveg látszatra egyértelmű, hiszen konkrét személyekhez és évszámokhoz köti a templom alapítását; „régiségét” (s így „hiteles” voltát) alátámasztotta a betűk stílusa. Tegyük hozzá, hogy a nagycétényihez hasonlóan más, középkori eredetű, az újkorban jelentősebben átalakított templomokban (így például Báton és Zselizen) is léteztek ilyen jellegű feliratok, melyek a távoli, olykor legendás múltba vezették vissza az épületek alapítását. Közös nevezőjük, hogy általában a 18. század derekán, vagy inkább annak második felében íródott vizitációs jegyzőkönyvekben bukkannak fel először. E feliratoknak feltehetően konkrét feladatuk volt: bizonyságot adni a templom ősi (azaz katolikus) voltáról, és így legitimálni a római egyház jogát az adott épületre. A cétényi tábla szövegének elemzése több nehézségbe ütközik. A szóban forgó feliratot a fentebb említett háti és zselizi példákkal ellentétben soha nem rögzítették, bár a 18. század végének egyház-látogatási jegyzőkönyveiben a vizitátorok külön fejezetben foglalták össze a templom, illetve a plébánia történetének kiemelkedő fontosságú dokumentumait. Nem ismerjük tehát a szöveg pontos hangzását, s kérdéses a betűk típusa is. Mindezek ellenére leszögezhetjük, hogy a felirat egy élő hagyományt közvetít, amelyhez az írott források is támaszt nyújtanak.

A helyi plébános 1285-ben az érsek megbízottjaként a nyitrai tized kerület dézsmálója, azaz tizedszedője (Györffy 1998, IV, 363).4 A cétényi papnak hazai viszonylatban korai említése és specifikus feladata az itteni egyházi szervezet régebbi voltára és jelentőségére vet fényt. 1308-ban az érsek Imre nevű káplánja egy kápolna építésének ügyében látogat Céténybe (Györffy 1998, IV, 363; Buday-Csuthy-Fehér 2014, 62-63. jegyzet). A 14. század 30-as éveiben János pap az egyház négy márkányi bevételéből 22 garast fizet pápai tizedként (Györffy 1998, IV, 363; Sedlák 2008, 96, No. 559). 1339-ben a cétényi egyház rektora Domokos volt (Piti 1999, 84-85 No. 154).5 Az 1397. évben az ún. Pázmány-féle jegyzék a nyitrai főesperesség plébániái között emliti a cétényit (Péterffy 1742, 269).6 Ez utóbbival véget ér a templom létére közvetve utaló, jelenleg ismert és publikált középkori adatok sora. Elmondható tehát, hogy a településnek már 1285 előtt volt egyháza, ennek külső megjelenése azonban ismeretlen, s csak analógiák, illetve jóval későbbi bejegyzések alapján rekonstruálható.

Mivel az 1560. évi vizitáció üresedésben lévő plébániaként tartja számon Cétényt,7 csak az 1630-as egyházlátogatás jegyzőkönyve nyújt (első alkalommal!) lehetőséget az épület állapotának megismerésére. Az ősréginek nevezett, Keresztelő Szent Jánosnak szentelt templomhoz egy Szent Miklós-kápolna is tartozott. A templom és a kápolna üres oltárai a törökök és „martalócok” által okozott pusztítás következményeiről tanúskodnak (Beke 1994, 112). 1700 előtt megváltozik az egyház patrocíniuma: a középkorit felváltja a Szűz Mária látogatásának címe. Ezzel összefüggésben két új, mariánus oltárt emeltek, a főoltárt a Szent Szűz látogatásának, a mellékoltárt a Fájdalmas Szüzanya tiszteletére szentelték.8 1710 körül változás történik az oltárok titulusaiban - a főoltár az Úr Mennybemenetelének, a mellékoltár Szűz Mária Mennybevitelének volt szentelve.9 A vizitációkban megörökített leírások alapján nem

3 Legkorábbi, számunkra ismert említése: Prímasi Levéltár Esztergom (PLE), egyház-látogatási jegyzőkönyvek gyűjteménye (visitatio), liber (lib.) 45 (1754-1756), 705-706.

4 MNL, DLDF 68086.

5 MNL, DLDF 273486.

6 A Pázmány Péter utasítására létrejött összeírás az 1397. évi esztergomi káptalani statútumokhoz kapcsolódó feljegyzéseken alapul.

7 PLE, visitatio, lib. 1 (1560), 74.

8 PLE, visitatio, lib. 13 (1700), 124.

9 PLE, visitatio, lib. 16 (1713), 586.

170