Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2014 - Acta Ethnologica Danubiana 16. (Dunaszerdahely-Komárno, 2014)
In memoriam
r Kovács Ákos (Budapest, 1943. 11. 14. - Budapest, 2014. 3. 21.) Évfolyamtársak voltunk. Az 1970-es évek elején egyéni levelezőként végeztük el a néprajz szakot az ELTE-n. Neki volt már irodalomból és történelemből tanári diplomája. Felületesen már korábbról is ismertük egymást: én a Műcsarnokban dolgoztam, Ákos pedig bejárt oda, mert akkoriban plakátokat gyűjtött. A Pesti Barnabás utca IV. emeleti néprajzi szemináriumi szobájában az „öregek” természetesen egymás mellett ültek az előadásokon. Nekünk némileg más gondjaink is voltak, mint a „kicsiknek”, mivel dolgoztunk, és akkoriban még szinte mindennap hallgattunk valamilyen előadást, a munkaidő és az egyetemlátogatás összeegyeztetése nem is ment mindig simán. A pályakezdés, illetve eredeti végzettségünkhöz képest a pályamódosítás, a családalapítás, a megélhetés és a lakásszerzés gondjai sokszor szóba kerültek a Múzeumkertben, vagy az egyetem előtt a Duna-parti lépcsőkön. Azután a dolgok lassan a helyükre kerültek: a magánélet rendeződött, Ákos már 1973-ban a Hatvani Múzeum igazgatója, mindenese lett. A „vándorévek” első szakasza után rátalált önmagára és megtalálta a helyét, fennkölt szóval élve: a rendeltetését. Mindazok a témák, amelyekkel korábban foglalkozott - irodalom, történelem, néprajz, képzőművészet, esztétika - a hatvani múzeumban is megjelentek, gyakorlati formát öltöttek. A gyakorlat egy idea megvalósitását jelentette: ez volt Ákos módszere egy életen át. Hihetetlen ösztöne, érzéke volt a kultúra hétköznapi tényeinek esztétikai és esztétikaellenes vonásainak megpillantásához, az átmenetek és az ellentétes vonások egyszerre való érzékeléséhez. Nem volt képzett művészettörténész, elméletileg esztétikával, irodalomtudománnyal sem foglalkozott: kivételes probléma- és minőségérzéke mint vele született adottság volt elgondolásainak az alapja. Tíz év alatt több tucat irodalmi, képzőművészeti, néprajzi kiállítást rendezett Hatvanban, majd néhány jelentős bemutatót másutt is, amelyek valódi eseményszámba mentek a magyar kulturális életben. Gulácsy Lajos, Lesznai Anna, Moholy-Nagy László, Komis Dezső tárlatai messziről is vonzották a látogatókat. Érdekes volt Keserű Ilona és Nagy Imre kötélverő mester együttes bemutatása, Jeney Zoltán zenei műveinek ősbemutatói, vagy Egerben Gárdonyi Géza „Pokol” című körképe rekonstrukciójának a felállítása. A művészetek határvidékeinek bejárása, felfedezése általánosabb értelmet is nyert, hiszen a bemutatók - a néprajzi jellegűek is - egyszersmind határsértést is jelentettek, a szabadság megtapasztalásának lehetőségeit a rendező és a nézők számára egyaránt. A népi faszobrok, polgári festett lőtáblák, olajnyomatok, madárijesztők, falvédők, tetoválás: mind olyan néprajzi témák, amelyek a megszokott tárgytípusoktól messze estek. E tárgyak „primitív” megfogalmazásai azonban olyan esztétikai minőséget képviseltek, amelyet a laikus néző a naivitás, a kortárs művész a nem szokványos eszköztár használata miatt értékelt. Az észrevett, megfigyelt, elgondolt probléma felmutatása volt lényegében Kovács Ákos egész életművének a lényege. Ebben a törekvésében megingathatatlan, makacs, önfejű, kitartó, irgalmatlan „igazságkereső” volt. A hatvani években kialakult egyfajta munkamódszere: a megszületett idea következetes, alapos körüljárása, a kiválasztott probléma lényegének a megragadása, tényekkel, adatokkal való pontos körülhatárolása és jellemzése. Ebben a mun-Kovács Ákos 248
