Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2014 - Acta Ethnologica Danubiana 16. (Dunaszerdahely-Komárno, 2014)
Könyvismertetések, annotációk
A három sáromberki parasztirattár közül a Szabó Kádár és a Berekméri családét érdemes összevetni, mert ezek kimutatják az iratok létrehozásának, felhalmozásának különböző attitűdjeit. A Berekméri családról megállapítható, hogy habár egyik tagja sem szakadt el véglegesen a földművelő életmódtól, általánosan jellemezte őket az írástudás és általában a tudás megbecsülése; s többnyire az olyan polgári pályákhoz vonzódtak, mint például a közigazgatási, a tanári és a művészi pálya. „Talán ennek is tudható be, hogy a családban a régi iratok, szövegek őrzése, számontartása és megmutatása, kibeszélése az átlagosnál tudatosabb és intenzívebb.” (Vajda 2013, 121) Ugyanakkor érdekes, hogy míg a család nagy hangsúlyt fektet a magániratok (versek, egyházi dokumentumok stb.) megőrzésére és áthagyományozására, a gazdasági funkciójukat elveszített hivatalos iratokat megsemmisítik. Ennek lehetséges magyarázata, hogy a Berekméri család a „túlinformált” társadalmi valóságra reagál ezzel, amelyben az információszerzésnél nehezebb és fontosabb feladattá vált az információk szűrése, „ami a levéltárak esetében nem jelent kevesebbet, mint »az iratok tervszerű megsemmisítését«, amit idegen szóval kasszációnak nevezünk.”51 A Berekméri család az írást az idő és az emlékezet fölötti uralomra használja, így biztosítva a családtagok számára saját múltjuk, felmenőik élettörténetére való hatékony emlékezést. Mind a levéltárakban, mind az irattárakban megőrzött múlt szerepet játszik a családi és egyéni identitás megalkotásában. „A múltban ugyanis azt keressük, amivé válni szeretnénk.”52 Az irattárra folyamatos és intenzív használat53 és folyamatos szövegtermelés jellemző. A Berekméri családéhoz hasonló irattárakat, amelyekre a magániratok túlsúlya és a használat intenzitása jellemző, repetithnek nevezzük. Ezzel szemben a Szabó Kádár családra a már elavult hivatalos - kumulatív és informatív funkciójú - iratok megőrzése, felhalmozása jellemző, az ilyen irattárakat a progresszív jelzővel illeti a szakirodalom. Az ilyen irattárak sokkal kevésbé őriznek személyes információkat, de a funkcionális szövegekhez is sok életrajzi emlék társulhat. A számlák, nyugták őrzése ugyanakkor gyakorlati célt is szolgál, ugyanis a kivetett adók kifizetése komoly erőfeszítést jelentett a családok számára. Ha egy fizetés elmaradt, az további bírságok kivetését vonhatta maga után, ezért a számlák őrzésének figyelmeztető/emlékeztető funkciója is volt. Továbbá a történelem bizonyos fordulópontjain, például a Szovjetunióba elhurcolt magyar nemzetiségű személyek, hadifoglyok kárpótlásának esetében a személyes (naplók, levelek) és hivatalos iratok jelentősége felértékelődött. Tehát a progresszív irattárak elsődleges célja a gyakran nehezen kiismerhető adminisztráció megszelídítése, a hatalmi szervektől való függés csökkentése volt. A nagyszámú iratmegőrzés ugyanakkor láthatóvá teszi, részben elmeséli a múltat, ezáltal a jelen és a jövő között fennálló feszültséget is képes kompenzálni. A „múlt archiválására azért van szükség, mert ebből tanulságokat vonhatunk le a jövőre nézve.” (Vajda 2013, 156) Az ötödik fejezetben öt olyan esetelemzést olvashatunk, melyekben egy konkrét műfaj vagy írásszerep kerül részletes bemutatásra (háborús levelek, emlékversek, amatőr írók, népi önéletírások, a történetírás helyi specialistái). A könyv az Emberek és kontextusok című, néprajzi forrásdokumentumok kiadását megvalósító sorozat kilencedik köteteként 2013-ban jelent meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában. Az Emberek és kontextusok könyvfolyam eredeti célja a forrásanyagok megjelentetésével az volt, hogy a szélesebb olvasóközönségnek betekintést engedjen a néprajztu51 Weinrich, Harald: Léthé, a felejtés művészete és kritikája. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó 2002, 297-298. p. Idézi: Vajda 2013, 85. p. 52 Takács Tibor: Sancho Panzától az álmok palotájáig: néhány megjegyzés a levéltárról. Levéltári Szemle 59, 2009/2, 61-68. p. Idézi: Vajda 2013, 85. p. 53 Claude Lévi-Strauss ezeket a folyamatos használatban lévő dokumentumokat forró irattárnak nevezte. 196
