Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2014 - Acta Ethnologica Danubiana 16. (Dunaszerdahely-Komárno, 2014)

Tanulmányok, közlemények - Liszak József: A Szentháromság ikonográfiája a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékein

10-11. századtól rendelkezünk adatokkal.3 Magyarországi viszonylatban Könyves Kálmán elrendelte ugyan a pünkösd utáni első vasárnapon való megtartását, Nyugat-Európában valamivel később, 1334-től, XXII. János rendeletétől számít kötelező ünnepnek (Bálint 1977,1: 392). Igazán erőteljes kultusszá viszont csak a tridenti zsinat (1545-1563) után válik, s az akkor kibontakozó barokk vallásosság egyik meghatározó elemévé lesz (Denzinger-Hünermann 2004). Bizonyítja ezt a Szentháromság tiszteletére keletkezett ájtatosságok (imák, énekek stb.) feltűnő módon való megszaporodása. Ebből a rendkívül gazdag kínálatból legyen elég most Padányi Bíró Márton munkásságát kiemelni, aki valóban sokat tett (nem csak!) a Szentháromság-tisztelet terjesztése terén (lásd főleg Padányi Bíró 1754).

Itt kell megemlíteni, hogy az 1694 után a korabeli Magyarországon is megtelepült ún. rabváltó trinitárius szerzetesek a Szentháromság-kultusz terjesztéséből a korabeli Magyarország területén is kivették a részüket. A most vizsgálandó területen (illetve annak közvetlen környékén) több rendházuk is létrejött (Illává, Pozsony, Nagyszombat, Komárom stb.). Szentháromság Társulatokat is alapítottak, amelyek a kultusz terjesztésében ugyancsak fontos szerepet játszhattak (vő. Fallenbüchl 1940; Nádor Emmerich-Weyde, G. 1925, 6-12, 38-39).

Mindezek ismeretében nem csoda, hogy noha a korabeli Magyarországon a Szentháromság tiszteletére szentelt templomok már a középkor folyamán is előfordultak, Bálint Sándor szavaival, „a XVIII. században, a pestisjárványok szorongásai között a patrocínium egyenesen korjellemzővé válik” (Bálint 1977, I: 392. Az általa ismert Szentháromság-patrocíniumok jegyzéke: 392-394). Jelen témánk szempontjából ez azért bír nagy fontossággal, mivel a templomokkal párhuzamosan a külső szakrális tereket (a települések bel- és részben külterületeit) is ellepték ettől az időtől a szakrális ábrázolások, szakrális kisemlékek. Sorukban nem jelentéktelen arányban éppen a Szentháromság tanát valamilyen módon visszatükröző ábrázolások jelennek meg. Ezek maradéktalan számbavétele a Kárpát-medencében, néhány kezdeményezést leszámítva (pl. Lackovits 2002; Lantosné 2002; Lantosné 2003; Limbacher 2003) eleddig még kisebb régiókra lebontva sem igazán történt meg.

Magukat a Szentháromság-ábrázolásokat tágan értelmezve a háromszög olyan felhasználási formáitól, mint az Istenszem-motívum, a háromszög alaprajzú épületek, szobortalapzatok stb., a különféle háromalakos (hármasarcú, hármasfejű) megoldásokon át egészen az Atyaisten, Fiúisten emberi alakban, a Szentlélekisten galamb formájában történő megjelenítéséig számíthatjuk (vö. Bálint 1977, I. 394-408; Csemegi 1957; Dávid 1962; Kozák 1959; Szakács 2003). A szabadtéri szakrális kisemlékeken (és ez nem csak a most tárgyalandó területre érvényes) az utóbbi ábrázolásmód különféle típusai és variánsai jelennek meg. A most vizsgálandó anyagot két alapforma jellemzi, azzal, hogy a második egy további ikongráfiai programmal keveredve is előfordul.

3 II. Sándor pápa (1061-1073) ezzel kapcsolatban így nyilatkozik: „Azonkívül a legszentebb Szentháromság ünnepét is különböző vidékek szokása szerint némelyek Pünkösd nyolcadik napján, mások az Úr eljövetel előtt az első vasárnapon szokták ünnepelni. Habár a római egyházban nem szokás, hogy bizonyos időben külön ünnepeljen ilyen ünnepet, mikor naponkint mondatik: ’Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek’ és más hasonlók, amik a Szentháromság dicséretére szolgálnak.” (idézi: Artner 1923, 252)

12