Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2011 - Acta Ethnologica Danubiana 13. (Dunaszerdahely-Komárno, 2011)
Könyvismertetések
sok hátteréről, a terepválasztásról, a fotóanyag osztályozásáról, kiállítási szövegekről, a közterekről és funkcióikról, a közösségi terekről, családportrékról és reflexiókról szól. A szerzők próbálják aprólékosan - mélyinterjúkon keresztül, résztvevő megfigyelésekkel — megragadni a „városi mozaik“ jelenét, mindezt úgy, hogy a múltat is ábrázolják és a jövő kérdéseivel is foglalkoznak, a városi létet a maga mozgásában igyekeznek bemutatni, a tér és az idő keretei közé beszorítva megfoghatóvá tenni. Néhol többször megjelennek ugyanazon a kérdésfelvetések, valódi válaszokat azonban nem minden esetben kapunk rájuk, mégis megvalósulni látszik a tézis, miszerint a városi térrel való bánás megtanulható, eszköz-szintű alkalmazása szociokulturális hagyományok, kultúraváltási integrációs mechanizmusok, kultúraspecifikus gyakorlat és szimbolizációs felkészültség függvénye és eredménye. Hála József-G. Szabó Zoltán: „Dudásoknak, kanászoknak közzibül, közzibül... ” A dudáról és dudásokról az ipolysági kanászhangverseny századik évfordulója alkalmából. Budapest: Timp Kiadó 2010, 144 p. ISBN 978 963 9614 78 9 Liszka József Még évfordulókhoz kötött emlékezéskultúránkban is szokatlan jubileumi alkalmat választott a szerzőpáros arra, hogy egy néprajz-tudománytörténeti esemény mítoszát „helyrerakja”. Móra Ferenc, talán közismertnek mondható novellájának (A honit igricek) köszönhetően vélhetően nagyon sokan tudnak Bartók Béla és Györffy István 1910-es ipolysági népzenei gyűjtéséről. A nagy mesélő a tőle megszokott stílusban kiszínezve ad tovább egy, részben valóban megtörtént eseményt. A kutatók már korábban is sejtették, hogy a novella megírása során minden bizonnyal több szerepet játszott az írói fantázia és mesei cselekmény bonyolításának a kényszere, mint maga a száraz valóság, de meg kellett várni az ipolysági „kanászhangverseny” (ebben az esetben a macskakörmöket azért indokoltnak látnám), szóval az ipolysági gyűjtés századik évfordulóját, hogy magát a csupasz igazságot megismerhessük. Hála József a tőle megszokott konok következetességgel vizsgálta végig a korabeli helyi lapok híranyagát, levéltári dokumentumokat, fényképfelvételeket, hogy aztán egy Colombo felügyelőt is zavarba hozó eredményt produkáljon. Azt természetesen, hogy milyen végkövetkeztetésre jutott, itt és most nem árulom el. Maga a kötet hét nagyobb egységre tagolódik (mivel a szerzőpáros külön nem jegyezte, így csak sejteni lehet, hogy melyik fejezet inkább Hála József és melyik inkább G. Szabó Zoltán munkája, találgatásokba azonban - a fenti futamot leszámítva - nem bocsátkozom). Kutatástörténeti fejezettel indul, amelyben a duda iránti tudományos érdeklődés magyarországi történetéről kapunk képet, majd arról olvashatunk, hogy milyen dudák voltak használatosak a 20. század elején a Kárpát-medencében. A szerzők az ebben az időszakban használatos dudák táji típusait, variánsait is számba veszik, ezeket olykor etnikumokhoz is kötik. Számomra (a nyilvánvaló táji tagolódás és kisebb-nagyobb különbözőségek ellenére) a hasonlóságok a legtanulságosabbak, ami - olvasatomban - azonnal felül is írja Györffy István agyonidézett, a kötet Epilógusában is olvasható híres/hírhedt sorait: „Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat...“ stb.10 Ezt a fejezetet követi a fentebb már előhozott ipolysági „kanászhangverseny“ lefolyásának hiteles(nek tűnő) 10 A kérdéssel most részletesebben nem foglalkozom, hiszen véleményemet elmondtam már róla egy korábbi munkámban (Liszka József: Két part között... A népi kultúra helye és szerepe Európa egyik ütközési zónájában. In Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Szerk. Fedinec Csilla. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia 2008, 17-34. p. [idézett hely: 31. p.] 306
