Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2011 - Acta Ethnologica Danubiana 13. (Dunaszerdahely-Komárno, 2011)
Közlemények - Tornóczky Nagy Andrea: Gúta belterületének szakrális kisemlékei
nevezett engesztelő kereszteket, abból a célból, hogy a gyilkosságban vétkesek bünbocsánatot nyerhessenek. A 18. században, a missziós körutak során sok helyen állítottak kereszteket, amelyek azután a vallási megnyilvánulások (imák, könyörgések) színhelyeivé váltak (Bartha 1992, 55). Réthelyi János a Keszthely-kömyéki falvak keresztjeit vizsgálta, állításuk indítékaiként az alábbiakat említi: • „a falvak bejáratának jelzése (köszöntés, búcsúztatás) • a templom körüli keresztállítás • temetői kereszt, • „engesztelő” kereszt (halott emlékére), • hálaadó kereszt a háborúból való hazatérés örömére” (idézi: Bartha 1992, 55) Kérés, fohász beteljesedése esetén, hálájuk kifejezése képen gyakran állíttattak emberek hálaadó kereszteket. A barokk korban elterjedt szokás volt, hogy a szerencsétlenségek, betegségek ellen védő, valamint fogadalmi emlékeket, szobrokat állítsanak (Szikszai 2008, 122). A sok áldozatot követelő járványok (mint például a pestis vagy a kolera) elvonulása után is szokás volt emléket állítani. Gyakran előfordult, hogy a „keresztet állíttató család saját magának kívánt a kegyes felajánlás révén emléket állítani”. Bartha említést tesz munkájában azokról a keresztekről is, amelyeket a gonosz erők távoltartására emeltek mágikus jelentőséggel bíró helyekre, keresztutakra (Bartha 1992, 55). A szakirodalom számos példán keresztül hívja fel a figyelmet arra, hogy az egyes út menti kereszteknek a népi gyógyításban is volt szerepük. Csaplovics János Kassa környékén, míg Vajkai Aurél Rimaszombatban figyelte meg, hogy az út széli kereszteket az epilepsziás betegek rongyokkal aggatták tele. Mikófalván egy bizonyos kereszt mellett a szemmelverést és más betegségeket gyógyítottak. Ez arra enged következtetni, hogy bizonyos keresztekhez különböző hiedelmek kapcsolódtak, és az emberek mágikus erőt tulajdonítottak nekik. „Répáshuta szlovák lakossága körében élt az a gyakorlat, hogy ha a keresztelő késett, a bába körüljárta a csecsemővel az egyik keresztet. Ezzel védve volt a gyermek a kicseréléstől” (Bartha 1990, 221). Liszka József 2010-ben írott dolgozatában, azt a kérdést fejtegeti, hogy „vajon valóban, a szó szoros értelmében Isten dicsőségére állítattak ezek az emlékek?” Úgy gondolja, hogy az egyes emlékek feliratainak, állittatási okainak tüzetesebb vizsgálata során a válasz nem minden esetben egyértelmű. Munkájában konkrét példákon keresztül (a Szakrális Kisemlékek Archívumában nyilvántartott objektumokból válogatva) mutatja be az ön-, illetve a csoportreprezentáció megnyilvánuló jeleit (Liszka 2010, 110). A határban, az utak mentén felállított szobrok jelentése szorosan összefügg az ábrázolt szent kultuszával. Az emberek általában védekezésből állítottak szenteket ábrázoló szobrokat. Hitték, hogy a megfelelő védőszent szobrának a településen vagy annak határában való felállítása megvédi mind a lakosságot, mind a települést, vagy annak határát a külső eredetű bajoktól, csapásoktól. Ilyen csapások közé tartoztak a tűzvészek, villámcsapások, jégverés, árvíz, a lakosságot és az állatállományt megtizedelő járványok (Bartha 1990, 221). 230
