Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2011 - Acta Ethnologica Danubiana 13. (Dunaszerdahely-Komárno, 2011)
Tanulmányok - Woitsch, Jiri: Az erdő etnográfiája Közép-Európában
hettek, vagy mint központilag megszervezett és nagy területeket lefedő hálózatok részeit alkotva is. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne léteztek volna ezeken a nagyobb rendszereken kívül eső módjai is egy-egy „erdei szakma“ üzésének, azaz jobbára csak önellátó vagy egy-egy családot eltartó egyéni munkatípusok. Az erdő tehát úgy is felfogható, mint egy sajátos utmark — noha e kontextusban következetesen el kell tekintenünk azoktól az erdei régióktól, amelyekre eleve egy intenzívebb gazdasági élet volt jellemző, mindenekelőtt a helyi kohászat szempontjából (Jockenhövel 1996). Egy olyan közegről van tehát szó, amely látszólag ugyan egy félreeső földrajzi övezetet képez és a vidéki lakosság számára anyagilag-megélhetésileg is csupán mellékes szereppel bír, a valóságban viszont egyenesen kulcsfontosságúnak bizonyul. Néhány, a közelmúltban született, és a progresszív skandináv archeológia szemléletét magukon hordozó, elméleti alapjaiban is igencsak izgalmas tanulmány ugyanis rámutatott, hogy az efféle, marginálisnak és félreesőnek tűnő vidékek a bronzkortól fogva korántsem elhanyagolható szerepet töltöttek be az európai civilizácó fejlődésében. (Andersson et al. 1998; Svensson 2003; Holm et al. 2005). Az ún. utmark vagy más néven (ugyanakkor egy kissé talán pontatlanul) outland tehát egy olyan (nem csupán erdei) régió, amely nincs tartósan benépesítve, kiaknázása viszont a gazdasági élet szempontjából elengedhetetlenül fontos szerepet játszik - a róla, illetve birtokbavételének formáiról szerzett tudásanyag pedig a helyi közösség kultúrájának egyik központi eleme. Az ilyen területek ugyanakkor a környező régiókban élő lakosság egy-egy fejlődési fázisában akár a környék elsődleges ellátó-élelmező és nyersanyagforrást biztosító közegévé is előléphetnek. Az utmark koncepciója leginkább Európa periferikus területeire tűnik alkalmazható modellnek: elsősorban olyan régiókra illik, amelyeknek nincs (vagy nem volt) állandó jelleggel letelepedett népessége, a területüket érintő tulajdonosi viszonyok és szociális berendezkedés helyben és időben igencsak változó vagy bizonytalan. Mindezek ellenére e kontextus rendkívül jól alkalmazható akár Nyugat- és Közép-Európa egyes vidékeire is (Meyer 2005, 83-90), hiszen remekül képes érzékletetni, hogy egy-egy ilyen peremterület gyakran csupán a felszínen tűnik kihasználatlannak és marginalizáltnak. így például számos, egészen a középkorig gyéren lakott vagy egyenesen pusztaságnak számító cseh vagy magyar terület kolonizációja gyakran éppenséggel az utmark kultúrtájjá való fokozatos transzformációját jutatthatja eszünkbe. Az ilyen félreeső erdős területekre semmiképpen sem szabad tehát úgy tekintenünk, mint puszta faanyagforrásokra - az erdő a környékén élő lakosság számára mindig is egy sajátosan összetett gazdasági tér volt, amely sok tekintetben rendkívül fontos szerephez jutott a környező vidék ellátásában, élelmezésében és mindennapi megélhetésében. A modern erdőetnográfía A fent említett körülmények, főként az erdőnek a hagyományos rurális társadalomban betöltött igencsak fontos szerepe, továbbá a néprajzkutatók és a honismereti kutatásokat folytató idősebb kutatók által vezetett rendszerezetlen, ám kitartó kutatások mind-mind ahhoz vezettek, hogy a tisztán antropológiai és történeti-antropológiai vonal (Woitsch 2006; Woitsch 2007) mellett nagyjából a 20. század 70-es éveitől fogva egyre inkább megjelenik az önálló, ún. erdőetnográfía is (mindenekelőtt Németország, Ausztria és Skandinávia területén, de Kelet-Európa egyes részein is). Az erdőetnográfía ugyanakkor nem teljesen pontos kifejezés - nem beszélhetünk ugyanis egy szorosabban körülhatárolható tudományos iskoláról, hanem inkább egy a határterületek felé nyitott, kevésbé kötött és dogmatikus kutatói irányzatól van szó. 159
