Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2011 - Acta Ethnologica Danubiana 13. (Dunaszerdahely-Komárno, 2011)

Tanulmányok - L. Juhász Ilona: A "tiszta forrástól" a "haladó hagyományokon" át a konstruált népi-nemzeti hagyományig. A szlovákiai magyarok példája 1948-tól napjainkig

Lényegében tehát egy fából vaskarika-szerű elméletet állít fel, s nem derül ki egyértelműen, hogy az ősi formakincset kell megőrizni, vagy pedig új alkotásokat kell-e létrehozni. Ez a gondolatmenet azonban nem egyedi, a korabeli szlovákiai magyar sajtóban 1989-ig szinte általános volt.

A szóban forgó Gyöngyösbokréta-mozgalommal kapcsolatban fontos hangsúlyozni, hogy hatása máig érzékelhető, jelentős befolyást gyakorolt a közgondolkodásra, hozzájárult a népi kultúráról kialakult hamis képhez, a népi, nemzeti (és olykor faji!) fogalmak összekapcsolásával kapcsolatos téves nézetek meggyökeresedéséhez.

Mint fentebb már említettem, a kezdeti években néprajz-szakot végzett szlovákiai magyar kutató nem volt a szlovákiai magyarok között, így a néprajzi kérdésben lényegében bárki megnyilatkozott, hozzászólt, illetve kijelölte a néprajzkutatás feladatát, irányát: a politikustól kezdve az ún. kultúrmunkáson keresztül az írókkal, költőkkel és más értelmiségiekkel bezárólag.

A néphagyományokat és a magyar nemzeti kultúrát a „tartalmában szocialista és formájában nemzeti kultúra” szókapcsolattal összefüggésben emlegették a későbbiekben is, egészen 1989-ig visszaköszön a különféle rendezvények szónokaitól. A másik gyakori szófordulat, amely szintén egészen a rendszerváltásig általánosan használatos volt: „a haladó hagyományok ápolása”.

Hogy ez alatt a fogalom alatt pontosan mit értettek, az kiderül Kaposi Edit magyarországi néptánckutató9, Néptáncaink gyűjtésének fontossága tánccsoportjainknál és a gyűjtés módszerei címmel 1956-ban, a pozsonyi Fáklyában megjelent írásából:

Nem az a célunk, hogy a feltárt népművészeti kincseket mereven, muzeális hitelességgel őrizzük, hanem hogy a feledésből a napfénybe állítva a néphez közelálló, új alkotásokat hozzunk létre. (...) A művészi felhasználásban, vagy a pedagógiában azonban a gyűjtött anyagot szelektálnunk kell. A szelekció szempontja pedig csak az lehet, hogy a hagyományanyag tartalmában haladó-e és formájában elég szép, elég nemes-e? - Mit jelent ez?- Azt, hogy bátran használjuk fel a hagyományból azokat a táncokat, melyekben az emberi tulajdonságok legjobbjai: hősiesség, bátorság, hazaszeretet, felemelő szerelem tükröződnek. (...) Tánccsoportjaink gyűjtése tehát nem öncél, nem a népművészet megmerevedett formáinak őrzése a célja... hanem a felszínre került legnemesebb hagyományok ápolását, továbbfejlesztését kell, hogy szolgálja, s népszerűsítse a színpad propagatív erejével is. 10 11

Kodály Zoltán zoboralji gyüjtőútjairól szóló beszámolót is a korabeli ideológia propagálására használták fel, s ennek kapcsán is erős kritikával illették (természetesen nem alaptalanul!) a Gyöngyösbokréta mozgalmat:

Kodály többször kereste fel a zoboralji magyar szigetet, csak Ghymesen négyszer fordult meg. Akkor, amikor a kor burzsoá, magyaroskodó álnépdalokat fuvolázott - ő a néphez, a kisemmizett földműves dolgozókhoz fordult s náluk találta meg az igazi magyar dallamot. A kapitalizmus alatt ez a majd húsz magyar falu a legnagyobb szegénységben tengődött. Csitáron mindössze egy pár ló volt, nem csoda tehát, hogy még a népdalba is bekerült az az élmény, mikor a ló elpusztult. (...) Kodály visszaadta ezeknek a falvaknak az ősi dalokat, az egy pár ló helyett pedig Zetor traktor szántja egybe a nadrágszíjparcellákat. Az ősi dal most sokkal szebben, boldogabban fog hangzani.11

9 Kaposi Edit (1923-2006) a II. világháború utáni tánckutató nemzedék jeles képviselője. Neki köszönhető, hogy a Magyar Színházi Intézetben egy európai rangú táncarchívum jött létre.

10 Kaposi Edit: Néptáncaink gyűjtésének fontossága tánccsoportjainknál és a gyűjtés módszerei Fáklya 6, 1956/6, 34-36. p.

11 Mártonvölgyi László: Kodály Zoltán a csitári hegyek alatt. Fáklya 3, 1953/10-11, 637. p.

15