Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010 - Acta Ethnologica Danubiana 12. (Dunaszerdahely-Komárno, 2010)

In memoriam

Vajda László halálára

Vajda László müncheni lakásában

(L. Juhász Ilona felv. 2003)

Noha évek óta fenyegetett vele, mégis váratlanul koppan a hír: Vajda László 2010. november 14-én végleg elszenderült egy müncheni kórházban. Amikor utoljára beszéltem vele telefonon (pontosan két héttel halála előtt), ahogy mindig, akkor is az volt az első kérdése: mikor jöttök? Válaszomra pedig (valamikor tavasszal) azonnal rávágta, hogy akkor én már nem leszek. Ugyan már, miért ne lenne - hangzott az évek óta hányszor (de hányszor!) ismételt párbeszéd záróriposztja. Ezen aztán jót nevetünk, gondolom, mindkettőnkben felsejlett, hogy milyen régen is játszadozunk ezzel a szöveggel. Tulajdonképpen személyes ismeretségünk kezdete, tehát 1996 óta. Ami persze nem is volt oly rég, nekem mégis örökkévalóságnak tűnik. Olyan volt számomra, mintha mindig ismertem volna, s örökké fennállna a lehetőség, hogy éjjel egykor-kettőkor megszólal a telefon, s a vonal másik végén elhangzik, szinte elcsattan röviden, szikáran és határozottan: Vajda! Aztán az obiigát kérdés, hogy mikor megyünk, meg hogy éppen min dolgozom, s végül: adjál ám hírt magadról!

S most ennek vége. Ahogy mondják, hirtelen feladta. Látása drasztikusan leromlott, ami ha nem is akadályozta meg teljesen a munkában, de nagyon megnehezítette, körülményessé tette azt számára. Még a legutóbbi időkig is hajnalokba nyúlóan ült az íróasztalánál és legújabb olvasmányait cédulázgatta mechanikus írógépén. Számítógépről hallani sem akart (amikor egyszer feleségem azt találta neki mondani, hogy számítógépen dolgozik, hamiskás mosollyal megjegyezte: Ilona, én magát tisztességes asszonynak gondoltam!), sokat telefonált (mivel rossz levélíró volt, gyakorlatilag így tartotta a világgal a kapcsolatot), de a mobiltelefon létéről, de legalábbis mibenlétéről nem akart tudomást venni.

Vajda László 1923-ban született Budapesten, ahol az egyetem bölcsészkarán néprajzot, földrajzot, vallástörténetet és klasszika filológiát hallgatott. Ugyanott doktorált 1947-ben, amikortól a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársa is lett. Közben (s már ezt megelőzően is) tanított a budapesti egyetemen, általános etnológiát. Az akkoriban az Ethnographia hasábjain megjelent elméleti-módszertani tanulmányai a mai napig nem veszítettek jelentőségükből. Az ötvenhatos forradalom bukását követően kalandos úton az akkori Nyugat- Németországba került, ahol először (egészen rövid ideig) a frankfurti Frobenius Intézetben dolgozott, majd később, a müncheni egyetem neves etnológia professzora, Hermann Baumann meghívására a bajor fővárosba költözött. Itt aztán több mint négy évtizeden keresztül etnológusok generációit oktatta: 1962-ig, habilitációjáig mint tanársegéd, majd mint docens. 1968-ban veszi át Baumanntól az intézet (Institut für Völkerkunde und Afrikanistik - ma: Institut für Ethnologie) vezetését, 1978-ban professzorrá nevezik ki. 1988-ban vonul nyugdíjba. A München-Schwabing-i lakása ezt követően az etnológusok, archeológusok, vallástörténészek, folkloristák, irodalomtörténészek, s nyilván még hosszan sorolhatnám, hogy ki mindenkinek a zarándokhelyévé vált. Nem csak az egykori valós diákjai látogatták Őt állhatatosan, hanem olyanok is (akárcsak jómagam, pontosabban mi, családostul), akik nem vol-211