Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010 - Acta Ethnologica Danubiana 12. (Dunaszerdahely-Komárno, 2010)
In memoriam
Soňa Kovačevičová (1921.12.12. - 2009.12.27.) Egy, klasszikus értelemben vett európai személyiség távozott közülünk 2009. december 27-én. Liptószentmiklóson született, polgári famíliában, 1921. december 13-án, de - ahogy emlegetni szokta - családja, babonaságból december 12-re anyakönyveztette. Talán már ez az első, születése pillanataiban megtett szülői lépés arra predesztinálta, hogy később néprajzkutató váljék belőle, noha az egyéb külső körülmények nem efelé mutattak. Liptószentmiklós akkor egy igazi, nagyvilági, pulzáló város volt, a tulajdonképpeni népi kultúrának, folklórnak — ahogy arra Soňa Kovačevičová egy 2008-ban a Slovo című kulturális lapnak adott interjújában visszaemlékezett - nyoma sem volt. Illetve idővel felbukkantak a folklorizmus különféle megnyilvánulási formái (néptánc-, népviseletbemutatók stb.), amelyeket a családja inkább iróniával, semmint lelkesedéssel szemlélt. Eredetileg orvos szeretett volna lenni. Erről viszont édesanyja beszélte le, aki az első világháborúban egészségügyi nővérként dolgozott, s úgy látta, nem nőknek való foglalatosság az orvostudományt. így aztán 1939-től német és francia nyelvet tanult a pozsonyi Comenius Egyetemen. Itt ismerkedett meg olyan értelmiségi fiatalokkal, akik hatására bejárt a néprajz szak óráira, hallgatta Bogatyrjovot, illetve azt az Andrej Melicherčíket, aki az akkor még fiatal szlovák folklorisztikának európai rangot adott. A hosszú, kávéházi beszélgetések nyomán - emlékezik vissza az imént idézett interjúban - arra lett kíváncsi, hogy „mi szlovákok miért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk”. Voltaképpen ez a kérdés vitte Ót a néprajz felé, bár - fejezi be az imént elkezdett gondolatmenetet — „a választ ma sem tudom”. Noha erre az ifjúkori kérdésére, ha nem is tudott a saját bevallása szerint, a saját maga számára megnyugtató választ lelki, hosszú és dolgos élete során munkássága révén közelebb kerülhetünk a válaszhoz. Fő műveként a Szlovákia néprajzi atlaszát (Etnografický atlas Slovenska) tartjuk nyilván, aminek motorja, szerkesztője volt. Ez az óriási munka, az értő tekintet számára rengeteget árul Szlovákia (igen Szlovákia és nem csak a szlovákok) kulturális képéről. Annak sokszínűségéről, átmeneti jellegéről. Közben persze számos további, meghatározó, iránymutató munkát letett az asztalra. Elég, ha csak a népi építészet, vagy a népviselet kutatásában, a népi díszitőművészet vizsgálatában elért eredményeire utalok. A népi kultúrában (is) tetten érhető ízlésváltozások vizsgálata nyomán úttörő munkával jelentkezett 1975-ben (Vkus a kultúra ludü), majd hosszú évtizedek egyébirányú kutatásainak amolyan melléktermékeként, mégis egy (akár) másik életmű meghatározó darabjaiként is felfogható ikonográfiái alapmunkákatt is felmutatott 1987-ben (Človek tvorca. Pracovné motívy Slovenska vo vyobrazeniach z 9.-18. storočia), majd ennek mindegy folytatását 2006-ban (Človek a jeho svet na obrazoch od stredoveku az na prah súčasnosti. Ikonografia Slovenska). Az első a munka, a másik pedig az emberi élet, az ünnepek és hétköznapok világába nyújt bepillantást rendkívül gazdag képanyag segítségével. Akinek még ennyi sem lenne elég, hát megjegyzem, hogy miközben szülővárosa polgári életformájának is hiteles dokumentál ója, értelmezője volt, csak úgy mellékesen, szinte dacból a szlovákiai németek kultúrájának szintézisét is neki köszönhetjük. Személyesen mindösszesen háromszor találkoztam vele. Először Czieczynben 1998-ban all. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferencián, ahol kisebb nyíltszíni vitába bonyolódtunk a Szlovákia Néprajzi Atlaszával kapcsolatban. Disputánkat később is, már fehér asztalnál folytattuk, s azt hiszem, végül kölcsönösen sikerült tisztázni álláspontjainkat. A szakmai vitát (ahogy az nem ritkán elő szokott fordulni tájainkon) nem követte személyes sértődöttség. Talán az is bizonyítja ezt, hogy két év múlva, amikor 2000-ben a Fórum In-209
