Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)
Krónika
dődött, az ő módszeitani útmutatásával. Ez pedig a megyék népművészetét az Európa Könyvkiadó Népművészeti Örökségünk című sorozatában bemutató kiadványa. A Szolnok megyei kötet elsőként, a későbbiek számára is irányadóként, 1987-ben jelent meg. Muzeológiai munkájának valamennyi területe magán viseli ezt a fajta kezdeményező, eredeti és a kultúra lényegi vonásait megragadni és megmutatni, értelmezni törekvő látásmódot, ám valamennyit még említés szintjén felsorolni is lehetetlen. Ezek közül is nagy jelentőséggel bír az a muzeológiai tárgygyűjtő szempont, amelynek érvényesítésével már az 1970-es évek legelején teljes egészében gyűjtött be egy, történetiségében, szinkron vizsgálatában egyaránt feldolgozott teljes tanyai gazdaság anyagát. Ez a komplex szemlélet a mai magyar muzeológiában is értékálló. Hasonló komplexitás jellemzi tudományszemléletét. A tudományok közötti átjárhatóságot, egymás eredményeinek felhasználását manapság gyakran az interdiszciplinaritás szóval jelöljük. Szabó László munkásságát a tudományok közötti magabiztos átjárás jellemzi, már az 1960-as évek óta. Leghatékonyabban a történettudomány hasznosítja néprajzi látásmódját. Szemlélete - a múzeumi tudományos életen kívül — leginkább a Hajnal István Kör konferenciáin és tanulmányköteteiben hatott. Számtalan publikációja, kiállítás-rendezése és tárgy gyűjtése mellett, azokhoz viszonyítva nem igazán dokumentálható, mégis: azoknál is jelentősebb egyéniségének, elméleti munkásságának hatása tanítványaira. Tudományos pályája kezdete óta folyamatosan foglalkozik a munka kutatásával. A társasmunkák vizsgálatának történetéből kiindulva, leginkább Fél Edit eredményeihez csatlakozva a magyar nyelvterület egész Dunán inneni részén vizsgálta a munkaszervezeti formákat. Ezek a kutatások, az ezekből levont következtetések indították el azon az úton, amelynek során a társadalomnéprajz fogalmának új, csak hozzá köthető értelmezést adott. Ennek értelmében számára a (népi) társadalom nem csupán tárgya a kutatásnak, hanem - őt idézve: ,yl társadalomnéprajz a kultúrát társadalmi jelenségként értelmezi, s dinamikus oldaláról közelíti meg. Nem kész produktumok, hanem az azt létrehozó tevékenység oldaláról vizsgálja a paraszti (népi) kultúra egészét...'’ Erre az értelmezésre természetesen rímel Szabó László kultúradefiníciója, miszerint „a kultúra az emberi tevékenység és annak minden eredménye". Már ez a meghatározás is árulkodik arról, hogy elméletének egyedisége nem abban merül ki, hogy szembe megy másokkal, leginkább az elődökkel. Amikor definícióját megfogalmazta, arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyar néprajztudomány annyi adatot, eredményt mondhat már magáénak, ami megengedi, netán megköveteli a többféle értelmezést. Ez a sajátos társadalomnéprajz persze nem jelenti azt, hogy mással nem foglalkozott, nem foglalkozik. Alapvető kutatásokat végzett el már eddig is a család, a rokonsági rendszer, a parasztság értelmezése, a népművészet tágan felfogott témáiban - hogy igazán csak néhányat említsünk. Amennyiben kutatásainak földrajzi kereteit keressük, az valóban Magyarország - a mai határokon is átnyúló - Dunán inneni részét jelenti. Ezeknek a kutatásoknak, tudományos eredményeik mellett figyelemre méltó más hozadékuk is van. „Szabólacis” gyűjtőmódszerétől mindig is igen távol állt az a fajta tudós attitűd, aki pusztán adatközlőként kezeli beszélgetőpartnerét. Ezért lehetséges - és ez számtalanszor be is bizonyosodott -, hogy mindenki, akivel valaha is beszélgetett, visszavárja őt. Ezzel nem csupán önmaga, hanem valamennyi terepen kutató néprajzos jóhírét öregbíti, munkáját könnyíti meg. Gecse Annabella 257
