Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)

Könyvismertetések, annotációk

sok (a Wolfgang Kaschuba, Dieter Langewiesche páros fölváltva faggatta Bausingert a Gudrun M. König, Bernhard Tschofen párossal). Szemmel láthatóan jó hangulatban, partneri viszonyban, olykor a kérdezők egymással is vitázva vallatták a Mestert. A kötetet a beszélgetésekhez kapcsolódó magyarázó jegyzetek (művekre, személyekre vonatkozó, tájékoztató információk), Hermann Bausinger rövid eszmefuttatása az emlékezet-emlékezés természetrajzáról, valamint személyi bibliográfiája teszi teljessé.

Hermann Bausinger egyrészt a korábbi néprajzi kánon részeként is számon tartott jelenségeket (hiedelmek, farsang, mesék stb.) közelítette meg nagyobbrészt újszerű módon, friss szemlélettel; másrészt új jelenségeket emelt be a néprajzi érdeklődés középpontjába (a kisemberek mindennapjai, köszönési módok, a sétálás szokása stb.). A hagyományos kérdések újrakérdezése és új kutatási kérdések felvetése jellemzi tehát a bausingeri metódust. A kötet olvasása közben maga az olvasó is aktiv részesévé válik a diskurzusnak, én legalább így voltam vele, amit a többi között gyakori széljegyzeteim is bizonyítanak. A könyv margóján sűrűn sorakoznak a felkiáltójelek (az egyetértés, a mondandó fontosságára való utalás jelei), a kérdőjelek (a kétely, a más vélemény jelei), a rövid megjegyzések, jelszavak (az inspiráció, az asszociáció jelei). Most, hogy a kötetről összefoglalóan kell írnom, kissé bajban is vagyok: hiszen már a műfajból, a recenzió műfajából adódóan is, sajnos nem mehetek bele részletkérdésekbe, így végezetül mindössze két szempontra szeretnék kitérni.

Egyetemista koromban a kötelező nyári múzeumi gyakorlat keretében a ceglédi kollégákkal Tápióságon végeztünk terepmunkát. Már csak halványan emlékszem a falura, de vélhetően egy jellegzetes halmazos település lehetett, tele zsákutcákkal, a gyakorlatlan szem számára (amilyen az enyém is volt akkor) utcának tűnő hosszúudvarokkal. Nos, betévedtem egy ilyen hosszúudvarba, ahol néhány férfi éppen valamit betonozott, s (nyilván a munka hatékonyságát növelendő) közben sűrűn poharazgathatott is. Hirtelen elémtoppant egy bizalmatlan, klottgatyás úriember (?), s minden teketória nélkül a személyigazolványomat kérte, mondván, hogy ő rendőr, én meg magánterületre „hatoltam be”. Erre persze — hiányos öltözékére utalva - azt válaszoltam, hogy ezt bárki mondhatja. Mármint, hogy rendőr. „A rendőr, kérem, gatyában is rendőr” - intézte el nagyvonalúan és (kissé ugyan dülöngélve, de) önérzetesen az identitás kérdését. Az eset végkifejlete esetünkben indifferens. Mindezt azért mondtam el, hogy utaljak rá: ugyanez vonatkozik a néprajzosra is (mármint „a néprajzos, gatyában is néprajzos”-mentalitás), különösen a Bausinger típusú néprajzosra, aki azt is megfigyeli, hogy a vele szembeni lakás lakói este milyen későn kapcsolják le a villanyt, reggel (szombaton és vasárnap is!), mikor kelnek, tehát milyen az életritmusuk. Aztán az sem kerüli el éberségét, hogy a másik szomszédasszony milyen rendszerességgel szellőzteti az ágyneműjét és így tovább. Apró jelenségeket tehát, amelyek berögződött életvitelről tanúskodnak, s a bausingeri felfogású kultúra értelmezéséhez nyújtanak segítséget.

Végezetül nem lehet szó nélkül hagyni a kötet nyelvezetét. Annál is inkább, mivel Bausinger gördülékeny, közértető stílusára a beszélgetés is kitér. Maga azt vallja, hogy a tudományosság látszatát nem egy tolvajnyelven megírt, idegen szavak garmadájával megtűzdelt szövegekkel kívánja elérni, hanem a mondanivaló megalapozottságával. Udvariasan megjegyzi, hogy tübingeni tanítványaira általában is jellemző ez. Ezzel szemben halkan azért hozzáteszem, a kötet sok, a végtelenségig nyakatekert kérdését csak Bausinger kristálytiszta logikájú, jól strukturált válaszából lehet maradéktalanul megérteni.

205