Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008-2009 - Acta Ethnologica Danubiana 10-11. (Dunaszerdahely-Komárno, 2009)

Közlemények - Csiszár Attila: "Gyermekkori mulatságok". Gyermekvilág Komáromban a 19. század közepén

neki eresztettem, ezen utón a hozzá kötött kisebbik sárkány az előtt soha el nem ért magasságba emelkedett, a honnét már csak egy madár nagyságúnak látszott. Ezt a csudát aztán nagyon megbámulták a gyerekek, a kik nem voltak jelen a feleresztésen és váltig azt kutatták, hogy azt a magasan lebegő sárkányt ki eresztette fel és hol és ki tartja? Ezek voltak az én élményeim a sárkányozás körül és előszeretetem ezen szép mulatság iránt oly soká megmaradt, hogy nemcsak a fiamnak, de még az unokámnak is csináltam sárkányt és velük együtt sárkányoztam.

A harangozás. Ezt a mesterséget is nagyon kedveltem és ha hozzá juthattam, örömest mentem fel a kálvinista toronyba, kivált ha halottra kellett harangozni, mikor egymásután három verset huztunk. Ilyenkor kedvemre kiharangoztam magam. Azonban a főgyönyörüség nem a harangkötél rángatása volt, hanem a harang elkezdése, vagy elhagyása, de ezt avatatlan kezekre nem lehetett bízni, mert a harangot kondulás nélkül kellett elkezdeni és elhagyni. Már jócskán be voltam iskolázva a haranghuzásba, mikor egyszer a Mohai Jancsit, a harangozónak legény fiát, a ki az öreg helyett legtöbbször maga ment harangozni, részint nagy kérésekkel, részint egy pár baraczkkal meg tudtam vesztegetni és rábírni arra, hogy reggel, mikor a nyolczat harangoztuk, engedje meg, hogy a nagy harangot én hagyhassam el. Ez az első kísérletem azonban balul ütött ki, mert mikor a mind lassabban lendülő harang nyelvébe a kötelet bele akartam vetni, ez alatt a haranghoz oly közel léptem, hogy a vissza lendülő harang pereme a homlokomhoz ütődött és engem hanyatt vágott. A Mohai Jancsi tán még jobban megijedt, mint jó magam, az ő zsebkendője is, az enyém is tele lett vérrel, mire annyira tudtuk állítani a vérzést, hogy a toronyból lejöhettünk. Az iskola udvaron levő kutnál aztán ki áztattam a sebet, kiöblítettem a zsebkendőmet, melyet a sebre tartva nyitottam be az osztályba, a hol Szűcs Sándor tanító úr már megkezdte a tanítást. Minden figyelem persze felém irányult és a tanító úr mindjárt tudakolta is a baleset okát. Azt nem mondhattam, hogy a harang ütött el, hanem azt hazudtam, hogy nagyon szaladtam, — nehogy elkéssem és itt az iskola udvaron egy kiálló kőben megbotolva hasra estem és homlokomat kemény kőbe vágtam. No de ez a balsiker azért nem vette el a kedvemet a harangozástól harangoztam én azután is és pedig ezután már kellő szakértelemmel. Sőt nem elégelve meg a toronyban való harangozást, oda haza a nagyszámú virágcserepekből kiválasztottam három olyan darabot, melyek a kis-, közép- és nagy harangnak megfelelnek, a hátulsó udvarban aztán felállítottam az előre kitervezett haranglábakat, csináltam a harangoknak koronát és keményfából ütő nyelveket. Miután ügyes faragó voltam, a kivitel oly nagyszerűen sikerült, hogy a pajtások azután hozzám jártak harangozni. Persze nem egyszer vetett véget a mulatságnak édes anyám megjelenése, a ki a pajtásokat elzavarta, engem pedig a kertbe dirigált. A sárkányozás örömeit is ez a vaskényszer szakította meg, és én akárhányszor a kertből fájó szívvel néztem, hogyan szállnak fel egymásután a sárkányok, nekem meg ez alatt gyomlálni, vagy zöldséget kellett tisztítani.

A JÖrdés. A mi vidékünkön lakó gyerekek mind a Vágdunára jártak fordern. Abban az időben, mikor én úszni tanultam a Vágduna kisebb ágának is rendes folyása volt, melyen a fakereskedelmet közvetítő tutajok az év minden részében, tehát az őszi kis vízállás idején is rendesen közlekedtek. A meder elég mély és elég széles volt, úgy hogy a tutajok ebbe bármikor bejuthattak és állandóan itt is kötöttek ki. Azon a helyen, a hol most a sánczok elvonulnak, egész hosszban álltak a fakereskedők bódéji, gazdagon megrakva faanyaggal. Minden fakereskedés - épen úgy mint a fűszerkereskedések — valamely czimet viselt. Ilyen czimzések voltak: „A fehér galambhoz”, „Az arany koronához”, „A szarvashoz” stb. A fakereskedők egytől-egyig tősgyökeres magyar emberek voltak és a város leg197