Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Tanulmányok - Szacsvay Éva: Kegyes adományok: tipológia és topográfia. A bánffyhunyadi templom térszimbolikájához
értelmezés nem teszi indokolttá a szent edények szakrális védelmét kövekkel és motívumokkal, későbbi értelmezésben túlzott feldíszítését. És nem kívánja meg a tisztátalan olyan mértékű távoltartását sem, mint pl. az edények kézzel történő megérintését sem, azaz nem szükséges fehér gyolccsal vagy kendővel megfogni. A reformáció zsinatai azonban megengedték, hogy a katolikus templomi edényeket használatba vegyék. Kiemelkedett közülük a kehely, amelyet a reformáció szimbolikus jelként használt már a 16. századtól. A jómódú városi gyülekezetek díszes és drága ötvösmunkákat rendeltek, nemcsak az úrvacsorára, hanem a keresztelésre vonatkozóan is. Ez utóbbi, mint a meghagyott egyik szentség kiemelt jelentőségű volt, a templomok nyugati bejáratánál elhelyezett keresztelő medencéket sok helyen használatba vették és hagyták. Különösen az evangélikus templomokban, ahol a medencére tett ábrázolások (Keresztelő Szent János) értelmezték a tárgyat, annak használatát. E két szentséget tartotta meg a reformáció. A tárgyak szakrális rendjében ezeket azért tartjuk kiemeltnek, mert a gyülekezeti élet megvalósulásának elemi feltételei, noha fa kelyheket és tálakat is ismerünk, és más olcsó paraszti tárgyi anyag is megfelelt a szentséghez jutás céljának. Ajándékozásuk a református egyház alapgondolatának felel meg, amelyben minden Isten dicsőségére ajánlanak fel, és minden eszköz az ő követésére szolgál. A rituális edényeken megjelennek az ajándékozó választása szerinti igék, az ornamentális díszítmények között, valamint a jegyes ajándékozó neve és az ajándékozás ideje. A protestáns egyházművészet mint „igehirdető” művészet, a templomi edényeken és textíliákon a bibliai forrásokat idézi fel a szertartásokkal kapcsolatban. A tárgy üzeneteit a kor művészeti stílusában annak emócióival juttatják kifejezésre, még akkor is, ha ezt mértéktartó módon, visszafogottan teszik. A nálunk kevésbé kibontakozó barokk díszítés hiányát a vallási gondolkodás más irányai és formái alapozták meg. A késő reneszánsz ornamentikát teológiai racionalizmus célszerűsége tisztította meg, itt nem tapasztalhattuk a 16—17. század, Luthert is magával ragadó barokk érzelmességet, lendületet, amelynek megfelelt a korai lutheránus díszítőművészet barokk jellege. „Ez a művészet nem descriptiv, leíró művészet, hanem inspirativ és szuggesztív, amely éppen azt akarja kifejezni, amit már szóval mondani nem lehet” (Dr. Gyimesy 1944, 343). A teológiai racionalizmust a kálvini reformációban a puritanizmus formálja át, ott, ahol a lelkészek külföldi tanulmányútjaikról visszatérve ennek hatása alá kerülnek, Lorántffy Zsuzsanna környezetében például. Az ötvös, fa, cserép, egyéb olcsó fém tárgyakat a rítusban való szerepük teszi e templomok nélkülözhetetlen tárgyaivá. Ezzel szemben a templomban használt textíliákat a kezdeti időkben teljesen nélkülözhette a gyülekezet. Az oltárok leterítését fehér gyolccsal a mágikus gondolkodás szerint a szentségnek érinthetetlenségével hozzák kapcsolatba, a korai 4—6. századi ábrázolásokon látható amint két kezén tartott kendővel veszi át Szent Pál a szent tekercset Krisztustól. Később a liturgiában használt oltárterítő már nemcsak a szent elemek megóvását de a reprezentatív szimbolizmust mutatja, amikor a kendőt Jézus halotti leplével hozzák kapcsolatba. Az oltárterítők több rétegét a bor és kenyér, mint Krisztus valóságos teste, értelemben a vér átszivárgásának megakadályozására használták, egy francia zsinat (1289) például öt réteget ír elő (Révész 1944, 393). A reformáció dogmatikai váltása az úrvacsorában szimbolikus jelenlétet, az esemény felidézését, mint a megemlékezés részét fogalmazza meg, így a mágikus gondolkodás számára a tárgyak megfoghatósága, kitisztíthatósága imával és benedikcióval majd később funkcionális használatban, tezaurálás és emléktárgyként is elfogadásra kerül. Az úrasztalának leterítését a protestáns egyházak a vacsora tényleges felidézésével indokolják, a korai gyülekezetnek a templom hajójában hosszú asztalt terítettek meg az úrvacsorázók pe-62
