Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Tanulmányok - Bődi Erzsébet: A szabadban álló szakrális kisemlékek kutatása Lengyelországban. A 20. század első felében
Pilsudski arra a következtetésre is jutott, hogy Lengyelországban kezdetben magas fakereszteket állítottak, mégpedig rezgőnyárfából ácsolták össze. Járványok, betegségek ellen nyújtottak védelmet. Majd ezt követően terjedtek el az élő fákra, főleg tölgyfák törzseire aggatott képek és keresztek. Ha ezeken a képeken Szűz Máriát ábrázolták, akkor azokat valahogyan felülről levédték. Úgy gondolta, hogy nem véletlenül kerültek az élő fákra ezek a keresztény vallási jelképek. Ezek a fák már korábban is kijelölt helyei voltak valamilyen mágikus cselekedeteknek. A lengyelek ezért is akasztanak szent képeket tölgyfákra és magányosan álló fára, mert ilyen fák alá hántolták el halottaikat, mígnem az egyház fellépett e szokás ellen. Bronislaw Pilsudski felhívására még 1922-ben reagált Jan Wiktor művészettörténész, aki hosszabb időt töltve egy tátraaljai kis faluban, Szczawnicaban, megtapasztalta, hogy nemcsak a történelmi Lengyelország északkeleti csücskében van számtalan kereszt és kápolna a határban, hanem máshol is, pl. ott, ahol ő most körülnézett, Podhalen (Tátraalján). Úgy gondolta, ha már a Krakkóból elindult Mloda Polska (Ifjú Lengyelország) művészeti-társadalmi mozgalom felkarolta Podhalet, az ott élő góralok (gurálok, hegyi lakók) hagyományos kultúráját nemzeti szintre felemelte, akkor a képzőművészek vegyék pártfogásuk alá, a művészettörténészek meg tanulmányozzák a szabadban látható szakrális kisemlékeket, mint út menti kereszteket, kápolnákat, szentek szobrait. Nemcsak az kívánatos, hogy írjanak azokról, hanem azokat tudatosan óvni, védeni kell a tennészetes enyészettől. Ezek a szabadban látható szakrális objektumok ugyan olyan bizonyítékai egy-egy történelmi kornak, mint a múzeumokban elhelyezett tárgyak. Valós értéküket csak akkor lehet megérteni, ha a néprajzkutatók összefognak a művészettörténészekkel, a népművészetet megértő képzőművészekkel, festőkkel és szobrászokkal, s együttesen alkotnak véleményt. Wiktor számára pl. rögtön kiderült, hogy mit jelentettek a kőbányák Podhalen a szabadban álló szakrális kisemlékek történetében, milyen különbözők díszítésben, anyagában. Annyi ilyen objektum van az ország területén, hogy csak egy irányított összefogással lehetne tudományos célra felmérést készíteni. A munkából nem mellőzhetik a lelkipásztorokat. Csak a részletek megismerése után szabadna kijelenteni, hogy melyik lengyel táj gazdag szakrális kisemlékekben. Ilyen célból rajzolt le és fényképezett le néhány szepességi kápolnát (Wiktor 1922, 23-51). Az 1922-es tematikus feldolgozásokat és Jan Wiktor elképzeléseit számos ott-itt publikált rövid utalás, megjegyzés követte1’. A lengyel néprajztudomány azonban Európa más országaihoz hasonló elven kutatta a népi kultúrát. Központi kérdései távol estek a szabadban álló szakrális kisemlékek szisztematikus kutatásától. Arra vártak feleleteket, hogy a hagyományos kultúrának melyek azok a részei, amiknek története már a kereszténység felvétele előtt kezdődött, és ezen az alapon ki lehet jelenteni, hogy a társadalom alsó rétegének, a népnek sajátja. Hiszen a kultúrának ezen összetevőit, azok sokféleségét kell előbb megismerni, mert azokról eddig semmit sem tudott a tudomány. A napjainkban továbbra is egyedülálló tudományos szintézisként kezelt Kultur a ludoxva Slowian [A szlávok népi kultúrája] Kazimierz Moszynskitól (1887-1959) csak ott szól az út menti keresztekről és kápolnákról, ha közvetlenül hiedelem kapcsolódott hozzájuk. Érinti az állatok áldozati helyeit, a hársfa (lipa) és az előzőekben már többször említett tölgyfa (dqb) kultikus növényeket. Példákkal magyarázza, hogy miképpen él tovább tiszteletük a keresztény hitben. Moszynski csak azokat, a főleg hiedelmi motívumok tár- 13 13 Korpala 1923, 72-74; Kutrzeba 1929, 62-66; Zwalakicwicz 1929, 126-129; Wiktor 1931, 183. Egységes szempontú adatrögzítéshez 1936-ban kérdőívet publikáltak az Orli Lot nevű honismereti lapban. 54