Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Krónika
Acta Ethnologica Danubiana 8—9 (2007), Komárom—Komárno A szakrális kisemlékek tanulmányozásáról1 A magyar népi vallásosság kutatásában az utóbbi évtizedek korábban sohasem látott eredményeket hoztak. Ezek közül most csupán az úgynevezett „szakrális kisemlékek” vizsgálatának fontosságára kívánom felhívni a figyelmet, megemlítve némi elméleti tanulságot is. Minden vallás igen sokféle módon nyilvánulhat meg: például olyan „építmények” formájában is, amelyeket a kultusz céljaira készítenek, de arra is ezer példánk van, amikor eredetileg más célú „építmények” válnak (rövidebb vagy hosszabb időre) a vallási cselekmények helyszínévé. Köztereken lehet misézni, magánházaknál ájtatosságot tartani, egyszersmind a templomokban koncertet adni, kiállításokat rendezni, társadalmi eseményeket megtartani. Nemcsak a hivatalos egyház (a „magaskultúra” vallási szervezete) ismeri ezt a gyakorlatot, hanem a társadalom alsóbb rétegeire is legalább ennyire jellemző ez. Sőt, akár azt is mondhatjuk, a mi „népi vallásosság” megnevezéssel összefogott gyakorlatunkban voltaképpen nem is tudnánk eredményes kutatásokat végezni, ha ezt a felismerést nem veszszük figyelembe. Véleményem szerint a legmagasztosabb dogmatika és liturgia sem értelmezhető a gyakorlat nélkül. Azt mégis jobban el tudom képzelni, hogy a Sixtus kápolna képvilága értelmezhető a művészettörténet szabályai szerint, nem is utalva arra, hogy kik a nézők és ők mire „használják” mindezt. Azt viszont elméletileg is kizártnak tartom, hogy a sokszorosított szentképek, a családi Bibliák, a búcsúkról hazavitt kis emléktárgyak egyáltalán bemutathatok lennének használóik nélkül. A „Vizsolyi Biblia” mint olyan, Munkácsy Mihály passió-festményei is valamilyen módon tükrözik a magyarországi vallásosság egész művelődéstörténetét. Ám az igazi magyar művelődéstörténet elképzelhetetlen az út menti keresztek, a kápolnák és a haranglábak nélkül. Sőt: azt is el merem mondani, hogy a gyönyörű pesti Egyetemi templom szinte kevésbé reprezentálja a magyar vallástörténet utóbbi évszázadait, mint mondjuk a máriaradnai, mátraverebélyi, andocsi kegytemplomok. A csodálatos mester, Bálint Sándor, nemcsak maga értette meg ezt, hanem megérttette a nagy református realista íróval is (gondolom, a nevet nem kell ide írnom), hogy a szegedi „Haviboldogasszony” búcsúja, ez a népi sokadalom, többet „reprezentál” a vallási gyakorlatból, mint maga a különben csodálatos későközépkori alsóvárosi templom, amely pedig mára a kultúra geográfiájának is emblémájává vált: jutván a megmaradt európai gótikus templomok sorában határhelyzetbe. Szerencsére ez a felismerés ma már nem is közhely, hanem automatizmus a magyarországi vallásosság (és természetesen a „népi vallásosság”) kutatásában. A mester (Bálint Sándor) nyomán, a jeles utódok között is legjelesebbek (időrendben említve őket): Varga Zsuzsa, Szilárdfy Zoltán, Barna Gábor, Knapp Éva és Tüskés Gábor, Liszka József, Bartha Elek, Lengyel Ágnes és Limbacher Gábor stb. sok mindent feltártak, közöltek, elemeztek. Egyébként a közelmúlt magyar néprajztudományában szinte mindenki találkozott e téma1. Az „Állíttatott keresztényi buzgósághul". Dél-Szlovákia szakrális kisemlékei c. kiállítás megnyitójaként 2006. március 10-cn az aszódi Petőfi Múzeumban elhangzott szöveg átdolgozott, kiegészített és megszerkesztett változata. 263
