Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Könyvismertetések, annotációk
együttesen a közelmúltban jelentettek meg Mýty naše slovenské címmel. Az ebben szereplő tanulmányok a szlovák nemzeti mítoszokról rántják le a leplet. Eduard Krekovič, a szóban forgó kötet egyik szerkesztője a tudomány felelősségét hangsúlyozva a következőket írja a bevezetőben: „Minden nemzetnek saját magának kell elszámolnia valós és kitalált ’múltjával’, egyébként nem történhet meg a megtisztító katarzis. Egy nemzet nagysága abban is rejlik, hogy képes-e kritikusan és tárgyilagosan szemlélni a nemzeti lét néhány, szentnek tartott „valóságát”. Magyarországon a múlttal, s a mítoszokkal való szembenézés csak részben valósult meg, elsősorban a Romsics Ignác által szerkesztett kötetnek köszönhetően (Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Budapest: Osiris 2003), azonban a néprajztudományban ez a szembenézés tulajdonképpen még mindig várat magára. Nagyon sok kutató máig sem hajlandó tudomásul venni, hogy a magyar politika elit is kihasználta céljaira a néprajzkutatás eredményeit, s ehhez néhány kutató is - közvetve vagy közvetlenül - segédkezett. Pedig ahogyan más nemzetek, a magyar társadalom ugyanúgy mitológiákat épített, „hagyományokat” kreált, amelyek különböző politikai rendszereket és célokat szolgáltak. Erről a mítoszteremtésről, „hagyományteremtésről”, és a néprajzkutatás szerepéről is szól többek között Kovács Ákos A kitalált hagyomány című kötete. Az itt olvasható öt tanulmányban a szerző öt átpolitizált „tradíciót” mutat be (Árpád-ünnep Szent Istvánkor [Egy kultikus emlékhely genealógiája], Az új kenyér ünnepe, Liturgia vagy néphagyomány? [A magyarországi Szent Kristóf-kultuszról], Musica Pannonica [Nemzeti hangszerünk: a tárogató], Vitéz méhek [A Szent István-napi Magyar Anyák Nemzeti Ünnepe]) nagyon sok korabeli dokumentum és újságcikk felhasználásával. Egy-egy „hagyomány” teljesen részletekbe menő bemutatásával egyféle tükröt tart a magyar társadalom elé, leleplezve a politika által is támogatott mitológiaépítés módszereit. Az írásokból az is kiderül egyben, hogy mindig akadtak/akadnak magyar néprajzkutatók, akik a tudományos szempontokat félretéve a politika szolgálatába szegődtek. A legtöbb kárt azonban mindig a lelkes amatőrök okozták, az egyik legkirívóbb példája ennek Paulini Béla újságíró, a Gyöngyösbokréta mozgalom vezetője, akinek óriási szerepe volt — a sajtó és a propaganda hathatós segítségével - abban, hogy a népi kultúráról egy teljesen elferdült kép rögzült a köztudatban. A néprajzkutatás eredményeit egy veszélyes eszme szolgálatába állította, lejáratva ezzel a tudományszakot. Sajnos nem Paulini volt az egyetlen, de nem is az első, s nem is az utolsó ilyen lelkes amatőr, napjainkban is több hasonló „szakember” tevékenykedik. (A tájékozatlan újságíróknak köszönhetően számos ilyen amatőrt neveztek már néprajzosnak, néprajzkutatónak, sőt a közelmúltban az egyik rádióriportban egy pedagógust a néprajztudós szóval illette a riporter). Kovács Ákos kötetét egyfajta útmutatásnak is tekinthetjük, arra vonatkozóan, hogy a „hagyományos” néprajzkutatás módszereit milyen új szempontokkal lehet gyarapítani, például mennyire fontos a sajtó beemelése a kutatásokba, hiszen amellett, hogy nagyon fontos információs forrás, közvélekedés kifejezése és/vagy alakításának eszköze is egyben. A tanulmányok függelékeként közölt dokumentumok a kutatók számára valódi kincsesbányát jelentenek! Kovács Ákos kötete egyben azt is bizonyítja, hogy a néprajzban nem létezik az az oly sokat emlegetett tizenkettedik óra, a parasztság eltűnése egyáltalán nem jelenti a tudományszak végét. Rengeteg izgalmas téma vár még feldolgozásra, éppen ezért ideje már szakítani azzal az elavult gyakorlattal, hogy néhány idős adatközlő elmondása alapján próbáljunk meg rekonstruálni (vagy inkább konstruálni) bizonyos szokásokat, jelenségeket, s délibábokat kergetve még mindig nem létező bizonyítékokat keresgéljünk annak alátámasztására, hogy mi magyarok „ősibb” gyökerekkel, „ősibb” kultúrával rendelkezünk, 248
