Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Közlemények - Schleicher Vera: Egy közép-európai életút: ami elbeszélhető és ami nem
Acta Ethnologica Danubiana 8—9 (2007), Komárom-Komárno Egy közép-európai életút: ami elbeszélhető és ami nem Schleicher Vera Nagyanyám, Schleicher Imréné Gáspár Mária (Pozsony 1911 — Balatonfokajár 1995) a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény keretében került Magyarországra 1948-ban. Erről az eseményről családunkban soha senki nem beszélt. Nagyanyám az áttelepülési követően egyetlenegyszer sem lépte át a csehszlovák, majd szlovák határt, annak ellenére, hogy nagyapám — amíg egészsége engedte — évente járt haza Pozsonyba. 1990-ben, másodéves néprajz szakos hallgatóként azzal a céllal készitettem nagyanyámmal interjút, hogy megismerjem a család történetét, elsősorban Magyarországra településük s az azt követő mozgalmas évek krónikáját. Annak ellenére, hogy nagyanyám helyeselte szándékomat, a több szakaszban lezajlott beszélgetés minden alkalommal félbeszakadt a második világháború éveinél: az életút azon helyszíneinél, ahová a valóságban soha nem volt képes visszatérni az elbeszélő. A trauma kibeszélésének és feldolgozásának kísérlete kudarcba fulladt. Helyette született az alábbi elbeszélés, amely a családtörténet nagyanyám szemében is vállalható része: a tanítóvá válás és a két világháboiü közötti pozsonyi magyar lét - fegyelmezett stílusban megfogalmazott — sikertörténete. Az elbeszélést szó szerint adom közre, a kérdések és közvetlen családi utalások elhagyásával. Apai nagyapám, Gáspár nagypapa pozsonyi születésű volt, ott is élte le az egész életét, az ún. Zuckermandl-negyedben (a Duna-part és a Várdomb közötti területen), németajkú polgárok között. Foglalkozására nézve halászember volt, de dolgozott úszómesterként, valamint teniszpálya-üzemeltetőként is. A Duna vize akkoriban olyan tiszta volt, hogy a folyó közepén „Duna-uszodának” nevezett fürdőzőhelyeket lehetett kialakítani. Gáspár nagypapa nem volt tanult ember, de annál sokoldalúbb. Három fia és három lánya volt, rendkívül szigorúan nevelte őket. Jóval a születésem előtt, viszonylag fiatalon halt meg, gégerákban. Ezzel szemben apai nagyanyám, Zelinka Terézia igen magas kort élt meg. 1856-ban született szintén Pozsonyban, Gáspár Józseffel 1879-ben kötött házasságot. Háziasszonyként élt, hiszen hat gyermekét kellett felnevelnie. Amíg nagypapa élt, kijöttek az ö egyetlen fizetéséből (nem is rosszul), ez akkoriban általánosnak volt mondható: általában a férfiak képesek voltak eltartani családjukat. Igaz, az igények is szerényebbek voltak. Apám, Gáspár János 1885-ben született, szintén zukermandli volt. Pozsony világéletében kétnyelvű város volt: az iparosok és kereskedők németajkúak voltak, míg a hivatalnok réteg, és a lakosság fennmaradó része magyarul beszélt. Általában minden pozsonyi két nyelven nevelkedett, a harmadik nyelv - a szlovák — csak 1918 után jött be, amikor is minden hivatalba szlovák tisztviselő került, ezek részben az önkén-213
