Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2005 - Acta Ethnologica Danubiana 7. (Dunaszerdahely-Komárno, 2005)
Krónika
pő Ady sora, hogy tudniillik „megemelem kalapom mélyen...” Erről egy figyelemreméltó kultúrtörténeti adat jut az eszembe. Az etnológusok által agyonidézett példáról van szó, ami szerint egy protestáns dán szigeten megfigyelték, hogy a fehérre meszelt templomfal egy bizonyos szakasza mellett elhaladtukban a helybéli férfiak megemelték kalapjukat. Az etnológus kérdésére, hogy miért teszik ezt, csak annyit tudtak válaszolni, régi hagyomány ez a faluban. Történt egyszer, hogy a templomot renoválták, s leverték a régi vakolatot. A fehér falfelület alól akkor egy reformáció előtti Mária-freskó tűnt elő. A helybéliek, zsigereikben tehát erre a képre emlékeztek, a férfiak ez előtt a freskó előtt emelték meg kalapjukat, a nők ez előtt a Mária-kép előtt biccentettek a fejükkel. Ilyen makacsok, a táj képéből, az emberek tudatából ilyen kitörölhetetlenek tehát azok az aprónak tűnő objektumaink is, amelyeket a szakirodalomban szakrális kisemlékeknek hívunk, s amelyek ott állnak ma is a keresztutak mentén, a temetők központi helyén, hidaknál, legelők szélén stb. Képes fákról (tehát fák törzsére erősített képekről, képszekrényekről), továbbá képoszlopokról, út menti keresztekről, szentek szobrairól (térségünkben elsősorban Mária-, Nepomuki Szent János-, Szent Vendel-, Szent Flórián-, Szent Rókus-, valamint Szentháromság-szobrokról), mezei oltárokról, kápolnákról és haranglábakról, kálváriákról van szó. A hit mindenkori letéteményesei, s egyszersmind pótolhatatlan kultúrhistóriai emlékek ezek. Ezért is szükség van állandó karbantartásukra, de dokumentálásukra, tudományos elemző vizsgálatukra is. Aki az elmúlt évtizedben (évtizedekben?) csak felületesen is figyelemmel kísérte a magyar néprajzkutatás eredményeit és irányzatait, megállapíthatta, hogy a népi vallásosság kutatása, a szakrális néprajz művelése szemmel láthatóan erőre kapott. Mindebből azt gondolhatnánk, hogy az előző rendszer nem éppen vallás-barát kultúrpolitikájának „köszönhetően” maradt ez az irányzat az előző 4-5 évtizedben a háttérben. A látszat pedig csal. Ehhez ismerni kell a magyar (és tegyünk hozzá: a kelet-közép-európai népek) néprajzának tudománytörténetét. Tudni kell ugyanis, hogy a magyar (és a szomszédos szlovák, részben a cseh és a lengyel, s talán a horvát) néprajztudomány kialakulása időszakában, tehát nagyjából a 19. század második felében kutatásaitól elsősorban a kereszténység előtti időszakra vonatkozó „ősi” jelenségekhez szeretett volna adatokat kapni. Ezért a népi (paraszti) kultúra azon megnyilvánulásait figyelte döntő módon, amelyek az olyan kérdésekre adhattak (volna) választ, mint a magyar ősvallás kérdése, a sámánizmus maradványai a mai magyar néphitben, a magyar őseposz kérdése stb. A kereszténységgel kultúránkban lecsapódott jelenségeket jó esetben is csak visszafogottan és inkább fanyalogva szemlélte. A magyar néprajz számára tehát a régi, lehetőleg Ázsiából hozott jelenségek voltak csak érdekesek, s amikor Joseph Weigert bajor plébános híres könyve a népi vallásosság kutatásáról a 20. század elején megjelent, s azt Schwartz Elemér nagy lelkesedéssel ismertette is az Ethnographia hasábjain, azonnali követőkre nemigen talált. S ide most amolyan lábjegyzetként engedjenek meg egy kis cseh kitérőt. Kevesen tudják (még a cseh kollégáknak is csak elvétve jut eszükbe!), hogy Karel Procházka, Weigertet jóval megelőzve, már 1910-ben közreadott egy könyvet, amelyben tulajdonképpen a cseh nép vallásos hagyományait veszi számba. Sőt, még őt is megelőzően a cseh néprajzi folyóirat, a Český lid hasábjain már a 19. század utolsó éveiben felhívások jelentek meg, amelyek képoszlopok, haranglábak dokumentálására szólították föl az olvasókat. A cseh néprajzban ez az irányzat, tehát a vallásos népélct, s ezen belül a szakrális emlékek kutatása valóban a második világháború után szorult vissza. Ezzel szemben a magyar vagy a szlovák néprajznak nem voltak korábbi hagyományai sem... Ily módon a keresztény kurzus ideje alatt, a harmincas években több kiadást is megért Magyarság néprajzában mindössze 3 oldalt szentelhettek a népi vallásosság ismertetésére. Ezzel szemben a nyolcvanas években, tehát még a Kádár-rendszerben készült, majd az 1990-es 245
