Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Tanulmányok - Seifert, Manfred: Farsangi perec, húsvéti tojás, bor. A kereszténység hatása a közép-európai táplálkozási kultúrára
kodást értik, miközben a táplálék megszokott életfontosságú alkotórészéről való lemondást önmegtartóztatásként írják le. A böjtölés és a táplálékaszkézis más-más formái - ám mint az istenségnek tetsző cselekedet - kivétel nélkül fellelhetőek az összes vallásban. A keresztény böjtölés idővel a böjt és az önmegtartóztatás összetevőinek az átfedésével honosodott meg. így jelenti a böjt a keresztény értelmezésben elsősorban a mértékletességet és éhséget (napnyugtáig illetve az esti harangszóig), ami gyakorlatilag az ételről való szándékos lemondásként nyilvánul meg: az ember csak egyszer lakhat jól ezen a napon (Arbesmann 1969a). A korai kereszténység mindenekelőtt a korai zsidó gyakorlatra támaszkodott és hetente kétszer böjtölt Jézus kínszenvedéseinek az emlékére. Hogy a zsidóságtól elhatárolódjanak, a náluk megszokott hétfő és csütörtök helyett a keresztények a szerdát és pénteket választották. A szerda Jézus elfogatásának, a péntek pedig halálának napja volt. A heti böjtölés mellett elég korán kialakult az a böjt, melyet a húsvétra való készülődésként ismerünk. Ez a böjt (Jézus negyven napos böjtölése nyomán) a 7. századig a ma is szokásban lévő negyven böjtnapra bővült. Emellett kialakultak további böjtölési időszakok: advent idején, a nagyobb ünnepeket megelőző napokon - úgynevezett vigílianapokon, a keresztelőre való készülődéskor stb. Ezek közül az újabb időkben csak a péntekek és a húsvét előtti böjt maradt meg (Paus 1994; Fehrle 1930). A böjt a kereszténység számára a bűnbeeséstől örökölt gyengeség elleni harcot jelenti. Az lelket meg kell szabadítani a testi buroktól, hogy az ember figyelme az érzéki élvezetek helyett Istenre irányuljon. Ennek megfelelően a böjt vezeklésre, belső megtisztulásra és komoly önvizsgálatra ad alkalmat. Ennek következtében a keresztény böjt három fő részét az imádság, a böjtölés és az alamizsna adományozása alkotja (Frank 2001). Az egyház a 3. századig a böjt gyakorlatát átengedte az egyes keresztények buzgóságának. Fokozatosan felállította a saját böjtölési szabályait, amelyeket lényegesen motivált a túlkapások elhárítása (Arbesmann 1969a). Hiszen a már említett szabályozásokon túl az egyes csoportosulásoknál volt példa szélesebb körű és szigorúbb, túl szigorú böjtölési formákra is. A túlzott böjtölési gyakorlattal különösen a korai kereszténység időszakában találkozunk. A 2. és 3. században a korai keresztény aszkéták, remeték és (egyiptomi) vándorszerzetesek a böjtölést egészen a fizikai erő végső határáig fokozták. A kialakulóban lévő szerzetesség összességében hajlamos volt a túl szigorú táplálkozási szokásokra, ezért a korai újkor egyházában is különféle merész nézetek terjedtek el. Az efféle túlhajszolt formáknak a római egyház ismételten és állhatatosan rendeletekkel próbált véget vetni, és a kései középkortól saját maga gondoskodott a könnyítésekről, bizonyos böjtölési formák alól történő felmentésekről. A legújabb korban a vizet, a lisztpépet, a kenyeret és a sót, valamint az olívaolajat, a hüvelyeseket, a füveket, a zöldségeket és a gyümölcsöket tartják böjti ételnek. Sokáig a hús, tej, vaj, sajt és tojás (sőt regionálisan a hal) fogyasztása is tiltott volt. A 15. század végén először IV. Sixtus pápa szüntette meg az olívaolaj kizárólagos használatát (1480), röviddel utána (1487/1491) Vili. Ince pápa megengedte a tej és a tejtermékek (tehát vaj, sajt) fogyasztását és csak a 16. században engedélyezték ismét a tojásos ételeket (Teuteberg 1988; Sartori 1930; Horn 1974,62-64; Arbesmann 1969b). A korai újkorban a böjt kérdése lesz a református felfogású körök és a katolikus egyházi tekintélyek közti vita egyik központi témája. Az 1530-as Augsburgi Hitvallás (Confessio Augustana) és Zwingli A: ételek szabadságáról című írása (Von jreyheit der spysen. 1522) szerint a protestánsokat felmentették a böjtölés szabályai alól, miközben az ezzel kapcsolatos szokások teljesen nem koptak ki a gyakorlatból (Beitl 1974a). A német protestánsok körében így a hal maradt továbbra is a főleg pénteken előnyben részesített étel (Teuteberg 1988, 368-372). A görögkeleti egyházban ellenben a nyugati enyhítéseket kezdettől fogva nem hajtották végre (böjtkor a hal a középkorban és a korai újkorban is tiltott étel volt), így ott egé27
