Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Tanulmányok - Vajda László: A mi csoportunk és az idegen csoportok
ellenesség nem jelent elszigetelődést és a kapcsolatokra való készség nem vezet a csoport felbomlásához. Társadalmi mobilitás Az ambivalencia, amely a idegenekhez való hozzáállásnak mindig sajátja, azokban a társadalmakban is megnyilvánul, amelyek rendi szervezetében egy megvetett „pária-réteg“ alkotja a legalsóbb fokot. Az ehhez a fokozathoz való tartozás ugyanúgy öröklődő, mint bizonyos „tisztességtelen“ mesterségek íízése. Sok afrikai népnél például a kovácsok egy megvetett, előjogok nélkül kasztot alkotnak. Hasonló jelenségek a világ legkülönbözőbb tájairól ismeretesek - a régi Európában a zsidók, cigányok, juhászok, cserzővargák és mások számítottak páriáknak. Ez a legalsóbb társadalmi réteg gyakran etnikailag, olykor atropológiailag is különbözik a magasabb társadalmi rétegektől: idegen eredetűnek számítanak és idegenként kezelik őket. Ennek a szituációnak a különlegessége tehát abban rejlik, hogy a mi-csoport és az idegenek nem egymás mellett, hanem úgyszálván egymás fölött élnek. A páriák és nem-páriák közti érintkezéseket tilalmak szabályozzák: elsősorban a házassági kapcsolatok tilosak. Ugyanakkor a páriák, mint bizonyos mesterségek specialistái, hasznosak, sőt gyakran nélkülözhetetlenek; nem ritkán bizonyos gyógyítási ismereteket, mágikus képességeket, jövendőmondó adottságokat tulajdonítanak nekik, s éppen ezért félnek is tőlük, de respektálják is őket. A viszony tehát értékrendbeli kettősséget rejt magában, bár a negatív tendenciák erősebbeknek látszanak: a páriákat megvetik, rituálisan tisztátalannak számítanak, s ezért a felsőbb rendektől társadalmilag el vannak különítve. Az alaposabb megfigyelések azonban megmutatták, hogy az előírások és tilalmak, amelyeknek a kapcsolatokat szabályozniuk kellene, inkább elméleti modellt alkotnak, amely a valóságos életnek nem felel meg pontosan. Ez részben az előírások újabb lazulásával is magyarázható, de alaptalan a feltevés, hogy a szabályokat valaha is maradéktalanul betartották volna. Még a legszigorúbb rendi szervezet sem tud bizonyos társadalmi mozgékonyság nélkül tartósan fennmaradni. E mobilitás következményeit a tipikus rendi társadalmak mint elitéit, csupán elvétve megtűrt szabálysértésnek tekintik; de a legtöbb, ha nem is minden társadalomban a hagyományos normák, amelyek a mi-csoport és az idegen közti kapcsolatokat szabályozzák, nem működnek abszolút érvényességgel. A szabályok merev sémáit egyensúlyba kell hozni az élet szükségszerűségeivel; ehhez a hagyomány nem kevésbé kötelező, intézményes lehetőségeket kínál. Olyan, megsérthetetlen berendezkedésekről van itt szó. mint a vendégbarátság, adoptálás, menekült-státusz, szövetségi hűség, vásári béke és sok más eleme a szokásjognak. Jellemző, hogy ezek általában vallásilag is rögzítve vannak. A legkülönfélébb népek köréből ismerünk olyan elbeszéléseket, amelyek azok megbüntetését mesélik el, akik az odavetődött idegentől a vendégbarátságot megtagadták. Az ókori Keleten - a bibliai társadalomban is -, valamint az antik világban az embernek mindig számolnia kellett azzal, hogy az idegen, aki bebocsátást kér, isteni lény is lehet. A keresztény népek folklórjában Jézus és Péter veszik át az idegen szerepét, akik próbára teszik az embereket, hogy aztán a kinyilvánított vendégbarátságot megjutalmazzák, megtagadását pedig keményen megbüntessék, A hagyomány fentebb már említett ambivalenciájára jellemző, hogy mindamellett vannak olyan mítoszok és legendák is, amelyekben az ismeretlen látogatóról, kiderül, hogy ő például az ördög. Ennek nyelvi lecsapódása ismerhető fel egy etimológiáikig rokon szócsoport jelentésváltozásában: a német Gast, „vendég“, valamint ennek angol (guest) és svéd (gcist), továbbá szláv megfelelői (orosz gost, lengyel gave, szlovák host) azonos tőre, a latin hostis rokonai, amelynek viszont nem „vendég”, hanem „ellenség” a jelentése. A közös indogennán alapszó valószínűleg 19
