Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)

Könyvismertetések

dalmi fát is, amelyre egy kiszuperált számítógép képernyője és billentyűzete is felkerült, de arra is van példa, hogy maga a lakodalmi fa tulajdonképpen két oszlop és az azt összekötő rúd volt, amelyre egy vaságyat erősítettek fel, A variációk lehetősége végtelen.

Anton Mössmer számtalan fotóval és leírással szemlélteti a lakodalmi fák különféle változatait, alapos leírással és az azokon szereplő szövegekkel egyetemben. Röviden vázolja a lakodalmi fa szokásának eredetét, formájának alakulását. A kezdetben leginkább a manapság Bajorországban és Ausztriában állított májusfához hasonlított, de sokkal magasabb volt, mint a mai, modern változat.

A lakodalmi fa állítását többször és különböző vidékeken és időben tiltották a hatóságok, a szerző több példát is hoz erre vonatkozóan. Meglepő, hogy napjainkban sem kerüli el a hatóságok, a politikusok figyelmét a lakodalmi fa. 1992-ben figyelt fel Mössmer egy Freisingben megjelent lap hirdetésére, amelyben Felső-Bajorország vezető képviselője olyan jegyespárt keresett, amelynek egy általa megjelölt időpontra volt kitűzve az esküvője. A „Regierungspresident" ugyanis egy új szokást akart meghonosítani, mégpedig a lakodalmi fák állítása helyett az élő fa ültetését javasolta. Mivel akadtak jelentkezők, a fa ültetése megtörtént, mégpedig 1992. május 12-én egy Steinhöring nevű bajor településen. Ez a kezdeményezés az évek folyamán sem maradt el, a Felsö-Pfalz-i körzetben ma már a beültetett fa mellé egy táblát is tesznek, amelyen az ifjú pár neve is szerepel. A helyiek nem titkolt szándéka, hogy ez a szokás a turistalátványosságok része legyen. Hogy meddig él majd, nem tudni, de ez az adat elgondolkodtathatja azokat, akik a szokások kialakulását kizárólag az „egyszerű népnek” tulajdonítják. Egyben arra is figyelmeztet, hogy mennyire fontos szerepe van a tudományos kutatásban a jelen rögzítésének, s bizony nem árt a sajtótermékek lapozgatása sem. Ésszerűbb lenne, ha bizonyos kutatók az ősi, a régi hagyományok, a gyökerek keresése mellett (helyett) a jelenre, az új keletű szokásokra is odafigyelnének, s nem kizárólag esztétikai vagy nemzeti alapon közelítenének egyes jelenségekhez.

Münnicti Adolf: A felsőmagyarországi bányapolgárság története (1895). Rudabánya: Érc- és Ásványbányászati Múzeum 2003, 127 p. Reprint kiadás. (Ere- és Ásványbányászati Múzeumi Füzetek 30.)-LJI„A felsőmagyarországi bányapolgárság ülnök-ülésének 1894. évi október hó 11-én 52 sz. a. hozott határozata alapján kiadatott" kötetet a felsőmagyarországi bányapolgárság alelnöke állította össze a bányapolgársági irattárban található jegyzőkönyvekből és iratokból. A ma már nehezen hozzáférhető eredeti kötet reprint kiadásában a téma iránt érdeklődő kutató sok érdekes adatot találhat.

Nagy Iván: A csallóközi diuláshagyoniány. Pozsony: Kalligram 2002, 213 p., kottákkal /Csallóközi Kiskönyvtár/-LJIA szerző a Csallóköz, mint tájegység bemutatását követően általános kutatástörténeti áttekintést ad a hangszeres népzene gyűjtéséről és felvázolja a duda és dudazene rövid történetét. Részletesen bemutatja a dudát mint hangszert, annak készítési módjával együtt, valamint a különféle játékmódokat, a repertoárt és a különféle zenélési alkalmakat. Betekintést ad a dudás pásztorok hiedelemvilágába is. A kötet zömét a Csallóközben megfordult népzenegyűjtők (pl.

195