Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)

Tanulmányok - Vajda László: A mi csoportunk és az idegen csoportok

csontbarátok voltak. Csak ezzel magyarázható bizonyos kultúrjelenségeknek nagy területeken való előfordulása, ami nem egyszerű kulturális hatásokra, tehát technikai, gazdasági, művészeti vagy más kulturális jelenségeknek csoportosulástól csoportosulásra történő továbbadására utal, hanem az egyes csoportok között létrejött vérrokonsági kapcsolatokat feltételez. Endogámia esetében az egyes csoportok aligha maradhattak volna életképesek” (Miiller- Karpe).

Ez a diagnózis érvényes a következő évezredek viszonyaira is: a többé-kevésbé szoros kapcsolatok - az exogámián, cserekapcsolatokon és egyéb tényezőkön keresztül - a csoportok normális életviteléhez tartoztak. Ez az élet persze korántsem a paradicsomi békeszeretet jegyében zajlott: az ellenségeskedések és az erőszak alkalmazása, mint minden kornak, ennek is kísérőjelenségei közé tartozott. Időről-időre a békés kapcsolatok megszakadhattak, a láthatatlan határok átjárhatatlanokká válhattak - az idegenek akkor nem partnereknek, hanem ellenségnek számítottak. Ezek azonban történelmi események voltak, amelyeknek volt kezdetük és volt végük, és csak egyes konkrét csoportokat érintettek. Semmi jele nincs annak, hogy a csoportok (értsd: az összes csoport általában) magukat lehetőség szerint izolálták, és a megvetett vagy rettegett idegenektől következetesen távol tartották volna.

Évezredekkel fiatalabbak információink a mai kor azon népeiről, amelyek tanulmányozása még csaknem kizárólag az etnológusok feladata volt. Az etnocentrizmus leggyakrabban csak nehezen kategorizálható, diffúz érzésekben nyilvánul meg; jellemző ezek ambivalenciája - nem a kétértelműség, hanem a kettős értékelés szellemében. Az idegeneket, azok küllemét, életformáját, viselkedését, nyelvét furcsának, nevetségesnek vagy kellemetlennek, de lebilincselőnek és csodálatra méltónak is tarthatják. Az efféle spontán benyomások a csoporthoz tartozók közös, átmenetileg egyértelmű hajlamává lehetnek, és ebből aztán - az elhatárolódás és védelem, más esetekben a rendszeres kapcsolatok céljával - intézményesített szokások válhatnak.

EI h a t á r o I ó d á s fé I e I e m b ő I ?

Egyelőre maradjunk a negatív következményeknél: Afrika számos növénytermesztő népe bizalmatlan a vadász-csoportokkal szemben. Ha ez a benyomás hagyománnyá szilárdul, utólagosan „értelmet” is kap. A vadászok, úgymond, szörnyűek, mivel folytonosan az erdőben élnek és ott vélhetően szörnyű természetszellemekkel vannak kapcsolatban. A jelenség Európából is ismert: sok skandináv paraszt azon a nézeten volt, hogy a lappok (önmegnevezésük: száraik), akik nemcsak küllemük és nyelvük, hanem sajátos, a rénszarvastenyésztésen alapuló életformájuk miatt is bizonyos idegenszerűséget képviseltek, állítólag veszélyes varázslók. A zsidókat, akik egy idegennek számító vallást gyakoroltak, tervszerű keresztényellenességgel, sőt szörnyű emberáldozatokkal is vádolták.

Témánk szempontjából fontosabbak azok az esetek (számuk légiónyi !). amelyek során nem az életmód, a vallás vagy más, többé-kevésbé definiálható jegy vált ki bizonyos nézeteket és reakciókat, hanem egyszerűen az a tény, hogy nem a saját csoportról van szó. Az idegen ország és az idegen emberek ezért félelmet keltenek, az oda irányuló utazás veszélyes vállalkozásnak számít - és nem azért, mert például rablótámadásoktól kellene tartani, hanem mert az idegenekkel való kapcsolatot már önmagában bajthozónak tartják. Ezért egy idegen vagy egyes idegenek látogatása is veszélyesnek számít a csoport szempontjából. Ezt általában azzal indokolják, hogy az ember az idegennel való kapcsolat révén gonosz szellemeknek teszi ki magát vagy káros erők fertőzhetik. Világszerte ismeretesek olyan mágikus cselekmények és tisztító rítusok, amelyek az idegen szellemek vagy erők semlegesítésére, elhárítására irányulnak. A bizánci küldöttséget, amely 568-569-ben a belsőázsiai török birodalom uralko17