Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002 - Acta Ethnologica Danubiana 4. (Dunaszerdahely-Komárno, 2002)
Krónika
népségét, illetve az ott fennálló ifjúsági (földműves) egyesületet tanulmányozza”. Majd, néhány sorral tovább: “Szabadkán, a város területén belül először 1911-ben került sor (...) a aratóünnepség megszervezésére” (117.o.). Nem tudnék olyan “hagyományos” színjátékszerü, felvonulásos szokást említeni, amelyet ne kellett volna valaha is megszervezni. A szerzővel ellentétben a szakrális és politikai jelképek közt sem látok alapvető különbséget. A kereszt és a vörös csillag bizonyos szinten ugyanazzal a szakralitással bírhat. Ne vegyék és ne vegye a szerző sem kritikának az elmondottakat, inkább gondolatébresztő jellegük miatt emeltem ki őket. Olyan kérdései ezek a magyar folklorisztikának, amelyek nincsenek kellőképpen kidolgozva. Különösen a spontánul szerveződő, hagyományos népszokások mítosza kísért napjainkig. A szabadkai aratóünnep leírása - bár a szerző kevesebbet ígér - viszonylag részletes, s további elemzésekhez jól használható lesz. Rendkívül tanulságosak a folklórhagyományok nacionalizálására, a néphagyomány egyes elemeinek a nemzeti identitás kialakítása, megerősítése során betöltött szerepére vonatkozó megfigyelései is. Összehasonlításként érdemes lenne hasonló vizsgálatokat magyarországi és más, határontúli települések viszonylatában is végezni. A másik dolgozat, amire ki szeretnék még térni, Csiszér Dóra: "Furcsa faluk’’ című munkája, amelyben a magyar falucsúfolók (vagy talán ebben az esetben helyesebb inkább “falujellemzőket” mondani) egy csoportját, a falusorolókat veszi szemügyre. Megállapítja, hogy eredetük a tan-, illetve a közköltészetben keresendő. Ez nyilván igy van, hiszen a magyar Simplicissimustól kezdve Losontzi István Hármas Kis Tükörjéig példákat is hoz erre. Csak annyit szeretnék ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy kizárólag a magyar anyag alapján az eredet nem felfedhető. Ugyanezek a szövegek a szlovákban, csehben, németben biztos megvannak, megfelelő irodalmi előképekkel. Önkéntelenül “előképet” mondtam, holott ez korántsem ilyen egyszerű. Kettő, a témához közeli példát hadd hozzak erre. A toronyba felhúzott falu bikája közismert történet gyakorlatilag egész Európában. Nos, egy sárospataki fűzfapoéta, Berecz Károly a környéken a kisgéresieket kicsúfoló történetet, Mán kanyont címen 1901-ben versbe szedve közreadta. Csaknem egy évszázad múltán Viga Gyulának sikerült ezt a verses történetet (szinte szó szerint) a szájhagyományból is följegyeznie. Tehát egy, eredendően (?) a szájhagyományban terjedő történetet egy költő megverselt, kötete két kiadást is megért és korában nyilván igen népszerű lehetett a Bodrogközben és környékén, majd ez a vers a kötet lapjairól ismét visszakerült a szájhagyományba. Egy másik, hasonló - ám ehhez képest befejezetlen - történet: Keszeli Ferenc, szlovákiai magyar költő 1990-ben Szóhancúr címen egy gyerekverseket tartalmazó kötetet jelentetett meg. Az egész kiadvány lényege az, hogy szlovákiai magyar helységneveket szedett versbe, miközben egyrészt felhasználta az általa ismert falucsúfolókat, falujellemzőket is, másrészt - ezek hiányában - ő maga is talált ki hasonlóakat. Nos, a kötet abban a időben jó üzletnek bizonyult, mivel amelyik község neve szerepelt benne, ott a helyi iskolai tanulói tömegesen vásárolták meg, pláne, ha az “író úr” elment egy, akkor még szokásos író-olvasó találkozóra és dedikálta is a nebulóknak a könyvet. Nyilván meg lehetne és érdemes is lenne megvizsgálni, hogy ennek a kötetnek milyen hatása lett a szájhagyományban. Már ez a példa is cáfolni, de legalábbis finomításra inteni látszik Csiszér Dóra azon kijelentését, hogy a falucsúfolók nagy része mára “már elvesztette eredeti funkcióját, hangulati jelentéstartalmuk is megváltozott”. Hogy mennyire élő műfajról van szó, bizonyítsa ezt utolsó példám. A nyolcvanas években a Kisalföldön több variánsa, több településre aktualizálva is közszájon forgott a következő történetnek: 217
