Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002 - Acta Ethnologica Danubiana 4. (Dunaszerdahely-Komárno, 2002)

Krónika

felirat alól sejlik elő a korábban tervezett Bežo-s szöveg... Szubjektív leszek tehát, s amellett, hogy a kötet egészéről alkotott benyomásaimat osztom meg önökkel, néhány kiemelt, tartalmilag vagy módszertanilag nekem kedves tanulmányról szólok valamivel részletesebben. S miután, íme, időm egyharmadát már el is fecsegtem, lássuk a kiadványt, vagy ahogy egyik ifjonti recenziómban írtam volt Ág Tibor balladáskötetéről - s erre Ág Tibor, neves népzenekutatónk nem átall állandóan emlékeztetni - “lássuk a medvét”!

Az Ambrus Vilmos, Péter Krisztina és Raffai Judit által szerkesztett, valamint Balázs Géza és Küllös Imola által lektorált kötet tanulmányai tematikailag színesek, még ha közel sem annyira sokrétűek, mint amilyen szerteágazó az ünnepelt érdeklődési köre és publikációs tevékenysége. Két köszöntővel kezdődik. Az egyikben Balázs Géza éppen arról a szakmai sokrétűségről, beskatulyázhatatlanságról szól, amire az imént én is utaltam. Terbócs Attila (a mostani kötet műszaki szerkesztője) “a jelenlegi és az egykori diákok nevében” 2000. március 22-én elmondott köszöntőjének szerkesztett változata következik a sorban. Ahogy ígéri, nem “Terbócs Attila Voigt Vilmosáról”, hanem “amennyire lehet, mindenki Voigt Vilmosáról” kísérel meg néhány gondolatot kifejteni. Ami, véleményem szerint eleve nem sikerülhet, mivel ilyen nincs. Nincs “mindenki Voigt Vilmosa”, mint ahogy nincs “mindenki Terbócs Attilája” sem. Egy-egy emberről ezer meg ezer benyomás, tapasztalat alapján alakul ki bennünk valamilyen kép, ami eleve nem lehet objektív, hiszen külön-külön mindenkiben más-más benyomások, más-más személyes találkozások, beszélgetések, olvasmányélmények, horribile dictu pletykák (!) lenyomatai alakítják ki a másik ember képét. Ez a kép olyan, amilyen. S az a szép benne, hogy mindenkiben más. Mint ahogy azt mindannyian itt tanultuk: nincs két egyforma népdal sem. Viszont a Terbócs Attila Voigt Vilmosáról papírra vetett sorok rendkívül tanulságosak és nagy élvezettel olvastam őket.

Ezután öt csoportba osztva, huszonkét dolgozat következik mai és tegnapi (tehát: majdnem mai) hallgatók tollából. A Határtalan műfajok, A népszokás hatalma, a Nagyvárosi vallásosság, az Elfelejtett források és az Európán kívüli világok összegfoglaló címek alatt találunk “hagyományos” témaválasztáson alapuló, “hagyományos” kutatói és interpretálói metodikával felépített dolgozatokat éppúgy, mint újszerű metódusokkal kidolgozott tanulmányokat. A jó értelemben vett pozitivizmustól, tipologizálástól és mikrofílológiától kezdve a kulturális antropológián és szemiotikán át a vizuális antropológiával bezárva több irányzat is békében megfér itt egymás mellett. S ez így helyes. A kötetet Antal Edina összeállításában a Folklore Tanszéken 1951-1999 között készített doktori értekezések és szakdolgozatok jegyzéke egészíti ki.

Végezetül engedjék meg, hogy két önkényesen kiragadott dolgozatra szánjak még néhány mondatot. Ami összekapcsolja őket az az, hogy valahol mindkettő (más-más módszerekkel ugyan) az írott szó és a szájhagyomány, ha úgy tetszik az írásbeliség és a tradicionalitás, a szervezettség és a hagyomány kölcsönhatását, kapcsolódási pontjait (is) vizsgálja.

Az egyik Pap Árpád: Folklorizmus és hatalom. A szabadkai aratóünnepség történeti leírása című dolgozata. A szerző dolgozatában egy, gyakorlatilag napjainkig gyakorolt szokás, a szabadkai aratóünnepség, mégpedig annak inkább “modernebb”, az 1960-as évektől gyakorolt formájának bemutatására vállalkozik. Forrása elsődlegesen egy helyi hetilap híranyaga. A munka módszere több-kevesebb kapcsolódási pontot mutat Voigt Vilmosnak a budapesti május elsejékről, azok szimbolikájáról írott dolgozataival, bár a szerző ezekre - nyilván a közvetlen tematikai kapcsolat hiányában - nem hivatkozik. Egy, hajói értem, a szerző alaptételével, a “hagyományos” és “szervezett” ünnepség közti distinkcióval viszont nem tudok egyetérteni, s lényegében ő maga is cáfolja azt. Miközben azt állítja, hogy 1961-ben szervezték meg először az aratóünnepséget (119. o.), ezt megelőzően már arról írt, hogy 1903-ban “Gyenes János csantavéri plébános” látogatást tett “Becsén, hogy az ott szervezett aratóün-216